Hamvazószerdán kezdetét veszi a húsvétra felkészítő negyvennapos böjt. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.

A hamvazószerda, latin nevén feria quarta cinerum arra az ősi hagyományra vezethető vissza, hogy az őskeresztények, egészen pontosan a megtérni készülők, a katekumenek a húsvéti keresztség előtti vezeklésük részeként hamut szórtak a fejükre. Hamvazkodtak a bűnbánók is, akiket külön szertartással, a hamvazással indítottak mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában a vezeklés útjára a kezdetet és az eredendő bűnt jelképező ádámkapun át, ahol a püspök meghintette őket szenteltvízzel és kiutasította őket a templomból, miként az Úr a paradicsomból Ádámot.

A hívek közül sokan csupán alázatosságból szintén meghintették magukat hamuval. Szokás volt az is, hogy a haldoklók a nyilvános bűnösök ciliciumát, azaz durva szövetből készült ingét, szögekkel kivert övét vagy láncát vették magukra és hamuba fektették őket.

A hamvazkodás keresztény szokásának is vannak előzményei: a zsidók a bűnbánat, megbánás jeleként szórtak hamut a fejükre, zsákba öltöztek, megszaggatták ruháikat. A hamvak a halállal kapcsolódtak össze, mivel az ókorban elterjedt szokás volt a halottak elhamvasztása és a hamvak elhelyezése, tárolása többé-kevésbé diszes urnákban. Vagyis a hamuval hintés nemcsak a bűnbánatnak, hanem az elmúlásnak is ősi jelképe, mivel a hamu a halálra figyelmezteti az embert. Ráadásul mivel a hamu mosószer és a szappan alapanyaga is, egyszerre a gyász és a tisztaság jelképe.

A hamvazkodás a XII. századtól lett általános egyházi szertartás: az 1091-ben Beneventóban tartott zsinaton II. Orbán pápa rendelte el a hívek számára a hamvazkodást a bűnbánat látható jeleként, vagyis hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon. Kezdetben a férfiak fejére hamut szórtak, a nőknek csak a homlokukra rajzoltak hamuból keresztet; ma utóbbiból áll a szertartás mindkét nem számára.  Ez a katolikusoknál mindmáig fennmaradt szokás tehát az őskeresztény hamvazkodás emlékét őrzi. Az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon keresztet rajzol a hívek homlokára, közben pedig ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” Ezt nevezik hamvazásnak (latinul: impositio cinerum), ami a nagyböjt kezdetét jelző szertartás.

A magyarok mágikus hatalommal ruházták fel a hamut, többfelé szentelménynek tekintették. Előfordult, hogy az egész házat hamuval hintették meg, hogy a bűn, baj, kár elkerülje a családot. Úgy tartották, aki hamvazószerdán – vagy más elterjedt nevein még: hamvas szerdán, szárazszerdán, böjtfogószerdán, böjtfőszerdán, aszalószerdán – hamvazkodik, annak nem fáj majd a feje. Az is előfordult, hogy az érintéses mágiára építve a templomból hazatérők összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakéval, hogy azoknak se fájjon a fejük. Néhol a gyermek markában vitt hamut a keresztapjának, keresztanyjának, s rászórta a ruhájukra, ezért pedig nem szidást, hanem éppen ellenkezőleg: ajándékot kapott.

Megesett, hogy hamvazószerdán a kocsmába lapáton hamut vittek és rászórták azokra a korhelyekre, akik a farsangi mulatozást még nem hagyták abba. Közben félig viccesen, félig dorgálva elismételték nekik a pap szavait emlékeztetőül: “porból lettél, porrá leszel”. Szokás volt ezen a napon a fazekakat, lábasokat hamuval kitörölni, hogy nyoma se maradjon a zsíros húsételnek. Ettől a naptól kezdve húsvétig tilos volt a húsételek fogyasztása.

A hamu a tűz megtisztító, megújító erejét közvetíti, a földi dolgok időhöz kötöttségének, az emberi mulandóságnak a kifejezője is. A hamu az alázatot, a hamuval való bedörzsölés az élet hívságairól való lemondást szimbolizálja. Farsang végeztével utalhat arra is, hogy vegyük le maszkjainkat, haladjuk meg hétköznapi személyiségünket, ami eltakarja igazi lényünket. El kell hamvasztanunk tehát a most kezdődő negyven napos böjti időszakban a ragaszkodást mindahhoz, ami múlékony bennünk, hogy megtaláljuk magunkban a böjti átalakulás alatt a múlhatatlan lényegünket.