Akár a világbajnokság mérkőzéseit követjük, akár csak egy baráti meccset, elmondható, hogy némely labdarúgó meccs egyértelműen a törzsi összecsapások jellegzetességeivel bír. Némely “örök rangadót” épp az ultrák tevékenységei miatt – készülődés a találkozóra hónapokon keresztül, harci színek festése, az ellenség hergelése, démonizálása, az ösztönszintű indulatok kiélése – nem is lehet másnak tekinteni, mint a két nép nevében játszott, szocializált, azaz társadalmilag elfogadott módon vívott háború – persze kicsiben.
Jócskán fűtheti ezt (mondaná egy néplélekgyógyász, de legalábbis -diagnoszta, ha lenne ilyen) az egyik fél elszenvedett sérelme (elcsatolt országrészek) és a másik ezzel kapcsolatos elfojtott, tudattalanba száműzött bűntudatának kivetítése (jungiánus szaknyelven: árnyékprojekció). De legalább annyira szerepet játszik mindebben a mai korban az a kollektív rituálék szintjére jutott versengés, amiben a pszichológusok és a gazdaságelemzők egyaránt a pozitív életfelfogás megnyilvánulását látják. Hogy ez mennyire pótcselekvés inkább, nem érdemes mélyebben belemenni, az biztos, hogy általában a sportesemények szervezése össztársadalmi és globális folyamat, amelyben bőven benne van a korábban háborúkkal levezetett indulatok szocializált és legális levezetésének szándéka és támogatása.
Persze törzsi összecsapásokat jellemző szertartásos jelenségek mellett további szimbólumokat, az archaikus világlátás egyéb megőrződött, átmentődött elemeit is felfedezhetjük a labdarúgásban: a stadion a hajdani cirkuszi játékoknak otthont adó római amfiteátrumok világát idézi, a négyszög alakú pálya a Föld mikrokozmikus megjelenítője, a négy szöglet pedig az időbeli teljességet, ciklikusságot sugallja, a tizenegy játékos a máshol (lásd apostolok, asztrológiai jegyek, házak, az év hónapjai) tizenkettővel megjelenített teljesség egy híján. A teljesség elérése végett pedig a kerekségével a világmindenséget manifesztáló labdát kergetik.
A bíró a mindenható (bár vannak segítői is a kozmikus rend fenntartásában), a középről támadás után a törekvés a labda az ellenfél térfelén tartására és kapujába juttatására pedig területfoglalás.
A pályán általában a kiválasztott legkiválóbbak küzdenek, ha nem is életre-halálra, de mint a hajdani lovagok, egy-egy nemzet vagy közösség nevében a győzelemért.
A küzdők egyenruhát viselnek, amit itt meznek hívnak, férfiak űzik a labdát, gáncsokkal, keményen, a tesztoszterontól hajtott férfiagresszió megnyilvánulási terepeként.
A játékosok mind azonosulási lehetőséget kínálnak a nézőknek, a rajongóknak. Vagyis a pályára lépők a stadionokban és a tévéképernyő előtt ülők helyett is futnak, kínlódnak, cseleznek – és dicsőülnek meg, válnak időbe vetett hősökké, akár pillanatnyi gólkirályokká.
A győzteseknek a jutalma sem marad el és ebben a szimbolizmus komplexitásának megfelelően megint csak ősi képzetek öltenek formát: kupát kapnak, amely az áldozás szimbóluma, érmeket, amelynek a fémekkel kapcsolatos szimbolikája egyértelmű.
Az arany, mint a legnemesebb fém, a legjobb elismerése, az ezüsttel és a bronzzal pedig az antik világkorszakok szimbolikáját is hozza. Mindezek együtt hozzájárulnak ahhoz, hogy a labdarúgás egésze a mai erőközpontú társadalmak domináns értékeinek összefoglalása legyen és így magára vonja a közösség tagjai jelentős részének figyelmét.
A sport és azon belül a labdarúgás tehát a társadalmak életének egy olyan területe, ahol tág tere nyílik az archaikus képzetek megjelenésének. A csapatjátékok és az egyéni sportok is életben tartják az ősi motivációt, igaz, erősen deszakralizált, azaz eredeti mélységétől és nemességétől megfosztott módon, hogy hősöket lássunk magunk körül. A bajnokok, élsportolók, köztük a futballsztárok, ha nem is testesítik meg a hajdani héroszokat, de meg lehet pillantani, sőt át lehet élni általuk az ősi vágyat, az emberi határok és természeti törvények legyőzését – vagy legalábbis kicselezését.
