A spanyolországi Buñolban minden augusztus utolsó szerdáján rendezik meg a Tomatina fesztivált. Idén is több tízezren érkeztek a világ közel száz országából a Valencia melletti kisvárosba, hogy részesei lehessenek a világ legnagyobb és leghíresebb, élelmiszerrel vívott csatájának. A szigorú városatyák már második éve huszonkétezer főben limitálják a paradicsomos hadviselők számát, akik fejenként tíz eurót fizetnek, hogy dobálózhassanak a paradicsommal.
 A kisváros egyébként kilencezer fős lakossága több mint harminc-negyvenezerre duzzad ilyenkor a parádé alkalmával.

Hogy legyen némi archaikus, szakrális jellege a fesztiválnak, a nap kezdetén egy oszlop tetején elhelyeznek egy sonkát, amit meg kell szerezni. Ez a májusfaállításra emlékeztethet minket, s valóban, mi mást is jelképezne a pózna, mint a világfát, világtengelyt (axis mundit), amin keresztül az éggel, a Teremtővel lehet felvenni a kapcsolatot? Az oszlop ott is be van kenve zsírral, tehát nem is olyan könnyű feladat a megmászása. Amikor végre valaki megszerezte a sonkát, vízágyúk kezdenek gondoskodni arról, hogy mindenki elég vizes legyen.

Ezután tömeges vetkőzés és ruhadobálás kezdődik, majd amikor már mindenki (férfiak) félmeztelen, akkor érkezik a paradicsom igen nagy mennyiségben. Akár ősi termésbetakarítást, szüretet felidéző ünnepnek is tekinthetnénk a fesztivált jellegzetességei alapján.

Az esemény persze inkább a túlérett fogyasztói társadalom szimbóluma, hiszen rengeteg étel megy veszendőbe. Idén százhetvenötezer (!) kilónyi paradicsommal zajlott a vidám csata. A környékbeli gazdák hat nyitott kamionra pakolják túlságosan is megérett paradicsomjaikat, amit azért paradicsomlégyártáshoz nyilván lehetne használni. A jókora járművek egymást követve gurulnak, a kocsikról lapátolják a paradicsomot az emberek közé, akik közben ezt kiabálják (a spanyolajkúak): “Tomate, tomate queremos tomate!”. A kérésükre hamarosan paradicsommal ellátott, harcra kész résztvevők ezután egy órán keresztül féktelenül tombolva, ösztöneiket szabadon eresztve paradicsommal takarják be az épp levetett civilizációs máz alatti rétegeiket.

Boldogan hajigálják egymást, mígnem már paradicsomban érezhetik magukat, de csak szó szerint: a fergeteges buli tetőfokán több ezres tömeg fülig érő szájjal bokáig gázol és tocsog, vagy éppen hever a főtéri paradicsompürében.

A városvezetés azért ajánlásokat is megfogalmaz a résztvevők számára: mindenekelőtt a paradicsomra érdemes rátaposni, mielőtt valaki felé dobnák, így csökkenthető a sérülés kockázata. A másik, hogy szerencsés használt, sőt utoljára használni kívánt ruhákba öltözni, mert azok utána maradandóan piros színt öltenek. Nem árt jól zárt cipőbe bújni, de ami ennél lényegesebb: szemüveget viselni, mert a paradicsomlé savas és nagy mennyiségben maró hatású.

A fesztivál végén mindenki békés és boldog, hiszen a dobálás jó feszültséglevezető gyakorlat is.

A csata gongütésig tart, ekkor mindenki feltápászkodik és hosszas csúszkálás közepette, kimerülten elindul a folyó felé. A tisztálkodáshoz a város vezetősége zuhanyokat állíttat fel erre az eseményre, továbbá a tűzoltóság és a helyi lakosok is segítik a fáradt tömeget megszabadulni a ragacsos pürétől. Ezután a város takarító-alakulata megkezdi a munkálatokat, hogy másnapra tiszták legyenek az utcák, melyek úsznak a paradicsomban.

Több elmélet is létezik eme furcsa népünnepély eredetével kapcsolatban, hogy melyik az igaz, senki sem tudhatja biztosan. Egyesek szerint Szent Lajost, a város védőszentjét ünneplik ezen a módon, bár ez a magyarázat nem túl logikus. Mások szerint egyszer a zöldségesek annyira összevesztek, hogy paradicsommal dobálták meg egymást. A legvalószínűbb az, hogy 1945-ben egy Franco ellenes tüntetés alkalmával épp akkor szabadultak el az indulatok, amikor a demonstrálók egy zöldséges előtt haladtak el és a kézre eső paradicsomokat kezdték dobálni. Nem dinnyéket és nem uborkákat vagy narancsokat, hanem paradicsomot, s mivel a paradicsom a vörös színével valóban felidézi a vér látványát, ez azt az illúziót kelthette, hogy itt vér és valódi harc folyik, miközben mégsem esik senkinek komoly sérülése. A tüntetésből fieszta lett, a helybeliek mondhatni rákaptak a dolog ízére, s egy évvel később már szándékosan mentek ki az utcára otthonról hozott paradicsomot dobálni. Annak ellenére, hogy a rendőrség betiltotta a csatát, minden évben ugyanazon a napon megismétlődött a dolog, így 1959-ben a hatóság is megadta magát. Onnantól a paradicsomcsata hivatalos esemény a fesztiválnaptárban, évről évre nagyobb érdeklődést keltve a világban.