Szimbólumháború, avagy Charlie vagyok, Ahmed vagyok, Rikárdó vagyok

vallások

Háború zajlik, ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Nem most kezdődött, s nem csak Ukrajna a hadszíntér vagy a Közel-Kelet vagy Közép-Afrika, hanem az egész világ. Főleg azért, mert leginkább nem hagyományos fegyverekkel vívják a néha nem is oly könnyen behatárolható szembenálló felek. Hanem például információtechnológiával, ezért minden valamirevaló országnak van már hackerhadserege, amivel szükség esetén le tudja bénítani egy ellenségesnek tekintett ország akár teljes, beleértve a titkos információhálózatát is. Háború zajlik az információért is: a már régóta működő titkosszolgálatok újabb és újabb módszereket vetnek be, ennek része volt az a botrány, amikor kiderült, hogy az amerikaiak széles körben figyelték, követték az emberek, köztük velük szövetségesnek tekintett kormányfők internetes tevékenységét és lehallgatták, elemezték telefonhívásaikat.

Az Egyesült Államok tehát túl messzire ment egyes kémprogramok használatában, s nagyon jellemző és mélyen szimbolikus erejű üzenet, hogy az ezt kiszivárogtató Edward Snowden 2014-ben megkapta az „alternatív Nobel-díjként” is ismert Helyes Életmód (Right Livelihood) díjat. Közben oroszországi befogadása az egyik első lépés volt, ami afelé vezetett – további kemény orosz fricskák, mint a Krím-félsziget bekebelezése után -, hogy a gazdasági színtéren zajló hidegháború intenzívvé váljon és térdre igyekezzenek kényszeríteni a Kremlt a kőolaj és benzin árának drasztikus lenyomásával.

Snowden orosszá honosítása is szimbolikus lépés volt, de a szimbólumokkal vagy szimbólumokkal szemben vívott háború legnagyobb közelmúltbeli eseménye a new yorki ikertornyok mindenki számára megdöbbentő 2001. szeptember 11-ei lerombolása volt. Az Egyesült Államokat soha nem érte korábban támadás észak-amerikai határain belül. Ott dőlt el az is, hogy nem Francis Fukuyamának, hanem Samuel P. Huntingtonnak lesz igaza. A két nagynevű amerikai kutató homlokegyenest más jövőt jósolt: előbbi a demokrácia világméretű győzelmével „a történelem végét” vizionálta, míg utóbbi azt jósolta, hogy a háborúk kultúrák, vallások és akár földrésznyi civilizációk között zajlanak majd. Vagyis értékek, értékrendek között. Ez pedig folyamatos azóta, s ennek fontos állomásai azok, amikor nyugati országokban előbb halálra ítéltek blaszfémia, azon belül prófétagyalázás vádjával írót, az indiai Salman Rushdie-t, majd vérdíjakat tűztek ki az „első 12” Mohamed-karikatúra szerzőjeként elhíresült dán Lars Vilks, a Jyllands-Posten lap karikaturistája fejére, végül a minap kivégeztek egy fél szerkesztőséget. A tiszteletlen és non-konformista stílusáról ismert párizsi Charlie Hebdo szatirikus hetilap az épp Párizsban több mint két évszázada kivívott szabadság jegyében közölt többször is olyan rajzokat, amelyek a mohamedánok vallásos érzületét támadták.

Arc nélküli Mohamed próféta egy mecsetben

Nagy kérdés ugyanakkor az európaiak és általában a keresztények számára, hogy pontosan miért nem szabad az iszlám szerint a vallásalapító Mohamedet ábrázolni. Az ok az iszlám keletkezésében rejlik: többek között azért tudott elterjedni, mert Mohamedet, aki Isten utolsó prófétája és küldötte volt, meghagyták embernek, s tiltották az arab térségben korábban jellemző idolizálást, egy földi halandó bálványként történő imádatát. Az iszlám nem csupán a prófétaként és erkölcsi példaképként is tisztelt Mohamed ábrázolását tiltja, hanem más vallások meghatározó alakjainak megjelenítését is.

Jézus és Buddha

Míg Japánban 2013-ban animét mutattak be a Földre nyaralni érkező Jézus Krisztus és Buddha közös tokiói kalandjairól, ami első hallásra a keresztényeknek is szentségsértésnek tűnhet, addig az iszlám világban tabut sért az, aki Mohamedet ábrázolja, különösen humoros környezetben vagy céllal. Nyugaton a legmesszebb a South Park rajzfilmsorozat polgárpukkasztó alkotói mentek el, akik olyan jelenetet raktak egy epizódba, amelyen többszörös szentségtörésként Jézus Krisztus és George W. Bush amerikai elnök összerondítják az Egyesült Államok zászlaját.

A zászlómocskolás vagy zászlóégetés persze mint szimbolikus agresszió nem humoros. A mohamedánoknak érthetően az sem, ha Mohamedet kutyapózban ábrázolják. Németországban, Írországban, Ausztriában törvény tiltja a vallásos érzékenységet sértő humort, míg Nagy-Britanniában 2008 óta már éppen hogy nem létezik a blaszfémia vádja. Franciaországban a média a felvilágosodás óta folyamatosan éles fegyver, a humor még inkább. A Charlie Hebdo egyik karikaturistája, Laurent Léger elmondta, hogy a céljuk nem a provokáció, mindössze nevetségessé akarják tenni a szélsőségeseket. „Lehet szó muszlim, zsidó vagy katolikus szélsőségesekről. Mindenki lehet vallásos, a szélsőséges gondolatokat és tetteket azonban nem tudjuk elfogadni” – tette hozzá.

Ugyanakkor évek óta ismert, hogy a karikatúrák léte folyamatosan mélyíti az ellentétet a szólásszabadság élharcosai és a vallási fundamentalisták között. Már 2006-ban a „harag nemzetközi napjának” megtartását indítványozta Juszuf al-Kardavi egyiptomi származású, Katarban élő muzulmán főpap a Mohamed prófétáról megjelent sajtókarikatúrák miatt.
 Ezek alapján egészen biztosan kijelenthető, hogy a nyugati civilizációban, illetve kifejezetten a sűrűn lakott nagyvárosi, önmagát multikulturálisnak minősítő környezetben megjelent iszlamista terrorizmus egyik jellegzetes kiváltó oka az iszlám vallási jelképekkel való viccelődés.

Je suis Charlie

A humorhoz hasonlóan erős fegyver a nyugati világban a kultúra egyik alappilléreként a szolidaritás, s ennek szimbolikus kifejezései is. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a világ vezetőinek és még millióknak a kart karba öltő felvonulása mellett az olyan gesztusok megszaporodó sokasága, hogy ki-ki megírja, posztolja: Je suis Charlie. Vagy azt: Je suis Ahmed. Avagy ezzel párhuzamosan Magyarországon az, hogy sokan a közösségi portálokon idén január 1-eje után elkezdték használni a Rikárdó nevet. Ennek ellenpéldája az, hogy a név mágiájával mennyire él a félelemkeltésre is szakosodott nyugati média: ott minden terrortámadásra, amelynek hátterében mohamedán elkövetőket és motivációt sejtenek, rásütik, hogy az Al Kaida tagjai követték el.

A szolidaritás persze nem nyugati vívmány, minden hagyományos társadalom része a sorsközösségvállalás vagy az egymásrautaltság kifejezése. A tabukhoz vagy éppen a humorhoz való hozzáállás kultúránként különbözhet. Képzeljük el azt, milyen lenne, ha az iszlám követői kezdenének el keresztény vallásos jelképeket rongálni vagy kifiguráznák Jézust? Ezt nem csak azért nem teszik, mert az iszlám egy sokkal tradicionálisabb társadalmi rendszert épített ki, mint a nyugat, hanem azért sem, mert Jézus Isa néven az ő prófétájuk is. Bár megtörtént, hogy 2006 februárjában Iránban egy internetes portál a holokauszttal viccelődő karikatúrát tett közzé, ennél sokkal határozottabb célpontok lehetnek számukra a nyugati világban a sokszor valláspótlékként szolgáló gazdasági fejlődést és fogyasztást kifejező jelképek. A kapitalista gazdaság szimbólumainak számító Világgazdasági Központ (WTC) égbetörő tornyainak földre döntése, vagy a Müncheni Olimpiai stadionban (1972), kóser szupermarketben (Párizsban a Hyper cacher áruház), a szerkesztőségekben elkövetett terrorista támadások és vérengzések erőteljes csapást jelentenek a szemükben az elutasított életformára, amelyet végtelenül anyagiasnak és a transzcendens világtól eltávolodottnak tekintenek. Ki tudja, miként lehet ezt a szembenállást feloldani?

Vallási tolerancia

Recseg-ropog a világ, alig követhetően intenzívvé váltak a változások. Az, hogy háború zajlik, immár tagadhatatlan. Hogy nem marad meg a nyugati demokráciák és az iszlám kulturális harca a szimbolikus hadviselés terén, hanem megjelenhet a mi mindennapi életerünkben is, ennek számtalan előjele van. Az Iszlám Állam területén már nagyon is valóságos a más vallásúak gyilkolása, újabb fejlemény, hogy miután a szembenálló keresztény és mohamedán felek egymás elleni hergelése példátlan szintet ért el, a Közép-Afrikai Köztársaságban is elszabadult az erőszakhullám. Hatalmas feszültségek halmozódtak fel már a világban más globális, mint például a klímaválság kihívása mellett. Óriási józanságot, voltaképpen globális, az egész emberiséget érintő tudatosságot követelne a mai szövetséges hatalmak vezetőitől, hogy ne robbanjon ki egy újabb olyan kataklizma, mint ami száz évvel ezelőtt már zajlott.

Ha szimbolikus színtéren zajlik a hadviselés, talán a béke, a megbékélés záloga is egy óriási, szimbolikus gesztus lehetne. Ehhez azonban áldozatot kellene hozni, vagyis biztos, hogy a legkevesebb, hogy engedni kell minden félnek a maga merev álláspontjából, s felelősséggel kellene élni olyan területeken, mint a szólásszabadság. Ennél sokkal többet jelentene annak felvállalása, ami közös az emberekben, ami összeköt minket. Érdemes ilyenkor felidéznünk azt a sajnos kevéssé ismert tényt, hogy az iszlám jelentése: béke, alávetés, megadás. A béke azt jelenti, hogy az ember békében él önmagával és környezetével. Az alávetés pedig a létezés egyetemes törvényei iránti alázatot, odaadást és engedelmességet feltételezi.

different cultures

Valamennyiünkben megvan a lehetőség, hogy az értelem felülkerekedjen a szélsőséges indulatokban is megnyilvánuló érzelmeken. Sőt, az sem irracionális vágy, hogy egyszer túllépjünk önző, csoport-, nemzet-, rendszerérdekeket szem előtt tartó álláspontjainkon és megérkezzünk oda, ahová a globális folyamatok egyébként vezethetnének: közös emberségünk, s ezzel emberiségben való felelős gondolkodásunk felvállalásához.

Csörgő Zoltán

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük