Szinte valamennyi vallási, kultikus hagyományra jellemző, hogy a kép mellett a hangnak is szimbolikus jelentést tulajdonítottak. A hang láthatatlan, finom közvetítő az istenek, a teremtőerő világa és a megnyilvánult természet, benne az ember között.

Léteznek olyan hangok, amelyeket csak kiválasztottak hallanak, ilyen a szférák zenéje, Isten szózata, a kinyilatkoztatás. A kosszarvból készült sófár hangja a hagyomány szerint a Sínai-hegyen adott kinyilatkoztatást jelezte. A Biblia szerint az angyalok szintén sófárt fújnak az idők végezetét jelezve. A germán mitológiában Heimdall fújja meg a „Visszhang kürtjét”, hirdetvén a világ végét, amikor az óriások kidöntik az Yggdraszill világfát.

Visnu az indiai isteni hármasság (trimurti) középső alakja, a fenntartó, védelmező és megőrző isten a kezében négy tárgyat tart, ezek közül a csigakürt (shanka, hibásan kagylókürtnek is nevezik) csatába hívó eszköz, a belső küzdelem kezdetére való felhívás, hogy ne kifelé forduljunk, mert a kinti örömöket csak bánat követi, hanem a belül lévő Örök felfedezésére törekedjünk.

A szakrális hangszerek a szertartások kísérői, gonosz szellemek elűzői, közvetítők az égi és a földi világ, az istenek és a halandók között. A sámán a dobja hangjára „ülve” utazik a szellemek világába, az indián varázsló csörgővel gyógyít, Tibetben ugyanezen céllal hangtálakkal segítik helyreállítani az emberben megszakadt harmóniát. A magyar múltból a gyerekdal őrizte meg a zenével, „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” való gyógyítás emlékét. A mítoszok szerint Orpheusz, a líra feltalálója zenéjével nemcsak az embereket bűvölte el, hanem megszelídítette a vadállatokat és lecsendesítette a tenger hullámait is, így alakja a költészet és a zene erejének jelképévé vált.

A hangszerekhez kötődő hagyományos kifejezőerő az anyagukhoz kapcsolódó szimbolikával is összefüggésben áll. Más erőt közvetít a bambuszfurulya, a húros hangszerek húrja, a dobok bőre vagy a csigakürt. A rézfúvós hangszerek erőteljes, érces hangja nagy történelmi és kozmikus események jelzésére szolgál, az elemek egyesülését szimbolizálja, az égi jelenségek, az égzengés kifejezője. Az iszlámban a nádfuvola, amelyen a kerengő dervisek játszanak szertartásaikon, az isteni forrásától elszakított és oda visszatérni kívánó lélek jelképe.

A hinduizmusban Krisna fuvolája az örökkévalóság hangja, amely az időben élőkért sír. A szitár Indiában a művészetek és a zene istennőjének, Szaraszvatinak emblémája. A csigakürtöt a templomi imádatban használják, s akkor fújják meg, amikor a templom oltárának ajtaját kinyitják.

Tibetben is ismerik a csigakürtöt, amelyhez a buddhisták a finomabb, mélyebb szintű hozzáállást, a megvilágosodásra irányuló eltökéltebb törekvést társítják. Ez esetben egybemosódik a fülhöz tartott kürtben a távoli morajlás hangja és a megfújt kürt jellegzetes, messzehangzó szava. A koponyadob (damaru) a buddhista Tan messzehangzó hangjának szimbóluma, elsősorban haragvó istenek és istennők kezében látható. A csengő (ghanta) szintén a Tan hangját idézi fel.

A hang és a zaj között épp ez a különbség: előbbinek értelmet tulajdoníthatunk, üzenetet hordoz, ami csak ránk vár, hogy ne csak meghalljuk, hanem meg is fejtsük. A hang tehát szimbólum – vagyis végső soron rajtunk is múlik, mit tekintünk illetve hallunk hangnak.

A hangok egyik különösen nagy szakrális és mágikus erőt hordozó típusa a mantra. A legszentebb hang, mantra az AUM (Om). A hindu hagyomány szerint az „Om” a világ teremtésekor elhangzott szent teremtő magszótag (bidzsa), a teremtés igéje, egy ősrezgés, mely eredetét tekintve öröktől való és az „Abszolút Igazságot” és a „Legfelső Isteni Teremtőerőt” képviseli.

A mantra szó azt jelenti, hogy „a tudat eszköze”. Sajátos tartalom és jelentés rejlik benne, amely azonban nem mindig fejezhető ki szavakkal. Olyan mély összefüggésekre világít rá, melyek messze túlmutatnak a szavak lehetséges értelmezésén. Kicsit a zenéhez hasonlít, amelynek szintén van „jelentése” és értelme, noha az sem írható le fogalmakkal.

A szavak kísérhetik a zenét, mégsem belőlük lesz a dallam. S ahogyan a zenének szavakba nem önthető, rejtett értelme és jelentése van, úgy a mantrának is mély belső értelme és megfoghatatlan jelentése van különböző szinteken. Fontos, hogy megkapjuk a mantra egyes szavainak jelentését, hogy a meditáció során összefüggésükben egyre mélyebben átélhessük őket.

Ám konkrét jelentése egyik mantrának sincs. Mégis rendelhetők hozzájuk bizonyos jelentéstartalmak. Ha az Om kimondása közben valami olyasmit érzünk, ami egyetemes, mindent magába záró és kerek, hasonlóan ahhoz, mint amikor a karjainkkal kört formálunk, akkor megsejtettünk valamit ennek a hangnak a jelentéséből.