Pünkösdi király, pünkösdi rózsa… ezek a kifejezések juthatnak elsőként eszünkbe a tavaszi, főképp Húsvéthoz kapcsolódó ünnepi időszakot lezáró ünnep kapcsán. De vajon milyen keresztény ünnep a Pünkösd, mit jelent a neve és miért választottak a fiatalok maguk közül vezetőt egy évre?
Pünkösd az évköri ünnepeink sorában szintén olyan ünnep, amelynek eredetéről, szokásairól, üzenetéről már kevesen és keveset tudunk. A hagyományos ünnepek örömének megtapasztalásához már csekély fogódzót kapunk. Pedig az ünnepek ősi meglátásokat közvetítenek a természet és a kozmosz működéséről, s ennek kapcsán arról is, miként szólnak bármely kor emberéhez. Ez az ünnep is lehetőség, hogy felfedhessük a kultúrák közötti összefüggéseket, s ezáltal azt is, a régmúlt szövetébe szőtt mintákat megértve hogyan gazdagíthatjuk, tehetjük teljesebbé az életünket.
A Pünkösd épp olyan mozgó ünnep, mint a Húsvét. Mózes korától kezdve Húsvét (Peszach) után hét héttel tartották a „Hetek ünnepét” (Sávúót-ot). Az ötvenedik nap eredetileg aratási, hálaadási nap volt az ókori Izraelben. Később a keresztény kultúra is átvette az ünnepet.
Az első keresztény Pünkösd ugyanarra a napra esett, mint a zsidó hetek ünnepe. Az ószövetségi jóslat teljesült be e napon: „Egy szívet adok majd nekik és új lelket adok beléjük.” A keresztény hívők ekkor arra emlékeznek, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra. Az egyházban a II. századtól kezdve ünnepelték e napon a Szentlélek eljövetelét, mint Krisztus megváltó tettének gyümölcsét és beteljesülését, majd a keresztény egyház megalapítását és az egész világra kiterjedő missziós munka kezdetét.
Az ünnep görög nevét a „pentakoszté” („ötvenedik”) jelentésből nyerte, mivel a Pünkösdöt a Húsvét szombatját követő ötvenedik napon ünnepelték. A Pünkösd tehát a húsvéti ünnepkör lezárása, s egyben a természet megújhodásának és köszöntésének ideje is.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy nemcsak zsidó, keresztény, hanem buddhista ünnep is esik erre az időszakra. A buddhisták legjelentősebb ünnepüket, Vészákh-ot: a történelmi Buddha (Gautama Sziddharta) születését, harmincöt évvel későbbi megvilágosodását és ahhoz képest negyvenkilenc évre bekövetkező halálát (parinirvánába való távozását) a májusi Teliholdkor ünneplik.
Eddig feltáratlan, mélységes titok rejlik abban, ahogy mindhárom vallásban megjelenik az éggel, egészen pontosan a menny megnyílásával kapcsolatos történet. Mózes ekkor kapta a Sinai hegyen a tízparancsolatot, amely a jele volt annak, hogy Isten szövetségre lépett választott népével. Jézus ekkor távozott a mennybe, csakúgy, mint Buddha a Tusita mennyországba. A nyitott mennyei kapun keresztül pedig az apostolok is részesülhettek az alászálló Szentlélek adományában.
Hogy miért épp ekkorra esik e három ünnep, annak titka már megfejthető. Ehhez „mindössze” ismerni kell azt a világképet, ami ősidőkben meghatározta az emberi közösségek hagyományát. Amikor a Nap az Állatövön megtett útja során minden évben megérkezik az Ikrek jegyébe, megnyit egy kaput. Itt találkozik ugyanis a Tejút egyik végével. A Tejút egyúttal annak a földi és mennyei világot összekötő tengelynek, Világfának (égigérő fának) égi tükörképe is, amely a Sarkcsillagnál támasztja alá az ég boltozatát. Ott nyílik ilyenkor a menny kapuja, ezért a Napút és a Tejút találkozása jelöli ki minden évben azt a kozmikus időpontot, amikor a nyitott kapun keresztül fel lehet venni a kapcsolatot a Teremtő erőivel.
Tavasz és nyár találkozási pontján, jól tudták a régiek, meg kell állni egy pillanatra. A nagy nyári munkák előtt ünnepelni kell: meg lehet élni a megtisztulást, a megújulást, az erővel telítődést és a szellemi felszabadulást. A pogány időkben gyökerezik a pünkösdi királyválasztás hagyománya, amikor a frissen felavatott legények vezetője az egész közösség nevében megmászta a felállított májusfát, azaz szimbolikusan végrehajtotta az égbeemelkedést, s lehozta onnan – később kosárnyi étel képében – a Teremtő ajándékait. Ekkor játszották a kozmikus jelképeken alapuló, a Naputat megjelenítő hidasjátékot is és énekelték: “Bújj-bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az Aranykapu, csak bújjatok rajta!”
Ugye, milyen más, új értelmet nyer, mennyire csodás tudásra nyitja rá szemünk ez az ének? Felszólít arra is, hogy valamennyiünk számára megnyílik most az Aranykapu, a lehetőség, hogy kapcsolatba lépjünk legfensőbb, legbensőbb, legtisztább önmagunkkal, felülemelkedjünk a hétköznapi létezés, a zörgő, csörömpölő földi mindennapok kereteibe szorított énünkön és tudatosítsuk, hogy életünknek sokkal magasabb lehetőségei is léteznek. Hogy elgondolkozzunk azon, miként tudunk olyanná válni, hogy befogadjuk a szellemi igazságokat.