Jóga határok nélkül – interjú Wanshart Erikával

Wanshart Erikára igazán ráillik első pillantásra a jellemzés, hogy törékeny teremtés. De csak első pillantásra. Rögtön társul hozzá, tekintete alapján, hogy biztosan mély megéltséggel és belátásokkal rendelkezik, olyanokkal, amelyek alapján néha nem is eviláginak tűnik. Pedig mindez számos nagyon is evilági sorskihívás eredménye. Egy gyógyíthatatlanak tartott autoimmunbetegségből, a lupusból való felépülése során talált rá a jógára. Olyan ember tehát, aki egy személyben is képes igazolni a jóga csodáját, erejét és a benne rejlő lehetőségeket.

Wanshart Erika

– Hogyan találkoztál a jógával?

– Gyermekem születése után, húsz éves koromtól több mint egy évtizeden keresztül súlyos betegségben szenvedtem, többször a halál küszöbére is eljutva, annak eredményeként, hogy fokozatosan minden szervemet megtámadta a kór. Ez azzal járt, hogy hosszú időn keresztül nem láttam vagy például nem tudtam, s lényegében újra kellett tanulnom járni. Éppen ezért amikor egyszer láttam egy műsort a tévében, amiben körülbelül harminc percen keresztül jógagyakorlatokat mutattak be, egyszerűen lenyűgözött az emberekből áradó harmónia. Már abból is erővel töltekeztem, hogy néztem. Akkor eszembe sem jutott, hogy van annyi erő a testemben, hogy el tudjam végezni ezeket a gyakorlatokat. Viszont nap, mint nap leültem megnézni ezt a műsort. Egy hirtelen ötlet hatására, mivel nem tűntek akkor egyszeriben olyan bonyolultnak, elkezdtem végezni a látottakat. Egyedül és titokban. Ugyan könnyűnek néztek ki a testtartások, de az elején nagyon nehezen mentek, mégis sikerélményt jelentett.

– Tudtad előtte, mi az a jóga?

– Furcsán hangozhat: nem vagy talán mindig is. Mindenesetre egy idő után rájöttem, hogy amikor fájdalmaim voltak, hasonló testtartásokba helyezkedtem, mint az ászanák. Persze nem a fél lábon állásra gondolok. Majd az is feltűnt, hogy a jógázásra jellemző mély belső figyelem nagyon hasonló arra, amikor a betegségem idején minél mélyebbre húzódva önmagamban megfigyelni voltam kénytelen benső folyamataimat. Meditációról van szó mindkét esetben.

A jó élmények a hatására, hogy ki mertem tenni magam, sőt jobb lett a közérzetem, minden nap elvégeztem a tévében látott gyakorlatsorokat, s a végén elkezdtem felvenni videóra. Egy idő után már akkor is gyakoroltam, amikor nem volt tévéadásban. Minden reggel, de volt, hogy kétszer-háromszor is elvégeztem a gyakorlatsorokat. Pozitív hatása annyira nyilvánvaló volt, hogy elkezdett mélyebben érdekelni, szerettem volna tudni, mik ezek a testtartások, honnan jönnek, kik alkották meg, miért épp ezeket választották, s mi a lényegi üzenetük. Először könyvekből ismerkedtem, tájékozódtam, majd kicsivel később megtudtam, hogy létezik a buddhista főiskola, ahol a jógát rendszeresen lehet gyakorolni és mélyebben lehet megismerkedni a keleti gondolkodásmóddal, filozófiával.

– Mikor jártál a főiskolára?

– 2006 és 2010 között. A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán megismerhettem más jógairányzatokat is, s ami még fontos volt, hogy jógatanár mellett gyakorolhattam. Ez azért lényeges, mert egészen pontos, személyre szabott instrukciókat kaptam, ami még hatásosabbá tette a jóga gyakorlását. Ennek hatására döntöttem el, hogy magam is jógaoktató leszek. 2011-ben beiratkoztam az Anahita Jóga és Szellemi Központban egy 200 órás jógaoktató képzésre és azóta is tanulok.

– Mióta  oktatsz jógát?

– Nyolc éve kezdtem el jógaórákat tartani, amikor úgy éreztem, hogy nyolc év gyakorlás után már a saját tapasztalataimból tudok meríteni és adni a hozzám fordulóknak. Közben én is töltekezem mindig újra és újra, mert amit adok, az nem csak az én tudásom, hanem mintha egy magasabb erő csatornája lehetnék.

gómukhászana

– Egyéni jógaórákat is tartasz.

– Igen, hiszen mindenki más. Vagy ahogy Mérő László fogalmazott: „mindenki másképp egyforma”. Ám ez a „másképp” komoly figyelmet kap a jógában. Nagyon jók a csoportos órák, ám időnként egy-egy egyéni foglalkozás során személyre szabott gyakorlatsorral, ászanákkal és légzőgyakorlatokkal a hangsúlyt a gyengébb területekre helyezve intenzívebben lehet oldani az energiablokkokat. Ezek betegségeket is tudnak okozni. Azaz érdekes, talán sorsszerű, korábbi életszakaszomból, élményeimből fakadó, hiszen súlyos betegségből gyógyultam meg saját akaraterőmnek és némi csodának köszönhetően, hogy betegségekkel küszködő emberek kérnek tőlem, mint jógaoktatótól tanácsot. Ilyenkor nem csak a saját tapasztalataimra, ebből fakadó empatikus készségemre hagyatkozom, hanem más irányú tanulmányaimra is építkezem, például a jungi szemléletre, az archetípusos gyógyításra és a szimbolikus látásmódra, hiszen ez a jóga világát kiegészítve, s hozzá illeszkedve segíti egy új, egészséges szemlélet- és életmód kialakítását. Az alapképzésen túl a jógában is igyekszem folyamatosan képezni magam. Időközben elvégeztem egy ájurvédikus jógaterapeuta képzést, s nemrég fejeztem be a gerincterápiás jógaoktatói továbbképzésemet. És már tudom azt is, hogy mi lesz a következő tanfolyam.

– A korábbi saját élményeid megmagyarázhatják, hogy miért épp a terápiás irányba indultál el. De mi alapján választottad az ájurvédát és a gerincterápiát?

– A válasz egyszerű: mindkettő kikerülhetetlen, ha az ember jógaterápiával szándékozik foglalkozni. Ájurvéda magyarul annyit jelent, hogy az „élet tudománya” és az önmegfigyelésen alapuló jógikus életmód a lényege. Az ájurvéda – a jógához hasonlóan – több ezer éves tudomány, melyben úgy a mikro-, mint a makrokozmosz minőségeinek megfigyelését hihetetlen finom szintekre emelték. Világ és ember ebben a megközelítésben analóg, tehát amit megfigyelek a környezetemben, azt magamra is vonatkoztathatom. Az ájurvédikus gyógyítás alapja a személyes alkat meghatározása. Amint ezt megismerjük, máris tehetünk kiegyensúlyozott létezésünk érdekében, például helyes étkezéssel, megfelelő életmód kialakításával és jógagyakorlatokkal.  Bár ebben a rendszerben a legfontosabb a prevenció, a megelőzés, az ájurvéda segítségével sikeresen lehet betegségeket gyógyítani. Jóga és ájurvéda olyanok, mint a kötél két szára – egymástól elválaszthatatlanok.

 háromszög_em

Modern világunkban a helytelen életmód következtében sokan szenvednek gerincproblémáktól. Egy átlagos jógaórán például akár többen is vehetnek úgy részt, hogy „csak úgy” rendszeresen fáj a derekuk. Nagyon fontos, hogy az oktató tisztában legyen azzal, hogy kivel mit, milyen gyakorlatot végeztethet, s mit pedig nem. Egyébként a két terápiás rendszer csodálatosan összefügg és kiegészíti egymást, hiszen az ájurvédikus egyéni alkat többnyire meghatározhatja azt, hogy kinek alakul ki gerincbetegsége, s még azt is, hogy a gerincoszlopon hol. Tehát mindez ötvözhető és személyre szabható lehetőségeket kínál.

Magasabb szinten a légzés is elegendő lehet a gyógyuláshoz. A Buddha szerint a légzés tudatosságának gyakorlata, az ánápánaszati önmagában elegendő a megvilágosodás eléréséhez, ami szintén gyógyulás, mégpedig a legmagasabbrendű. De sejtésem szerint a légzés figyelmes végzése ugyanolyan fontos az egészség visszanyeréséhez vagy fenntartásához, mint az, hogy elegendő folyadékot fogyasszunk. Sajnos egyikkel sincs tisztában ma az emberek nagy része.

– Miért gondolják azt az emberek, hogy tudnak lélegezni, amikor nem?

– Mindenki tud lélegezni, ám a hétköznapi lélegzésünk általában nem tudatos. A hatha jóga foglalkozások szerves része a légzőgyakorlat, melynek hatása nagyon intenzív. A légzés maga az élet: ami nem lélegzik, az nem él. A nagy és alapos lélegzetvétel energiával telíti a testünket és ugyanígy a mély és alapos kilégzés megszabadít a feszültségektől.

– Ha már itt tartunk, elmondanád részletesen, hogyan történik ez?

– Életünk minden percében valamilyen érzelmet élünk meg. Minden érzelem, hatással van légzésünkre, mely – abban az esetben, ha nem tudatos figyelemmel kísért – az átélt érzelemtől felszínesebb, kapkodóbb lesz és ez oxigénhiányos állapothoz vezet. Amikor szervezetünkben csökken az oxigénmennyiség, szinte azonnal elveszítjük egyensúlyunkat, s ennek szorongás a következménye. A szorongást gyakran követi légszomj és a tehetetlenség érzése. Amikor az ember megpróbál valamit tenni ez ellen, küzd, mert már annyira nincs levegő, s ebben a mozzanatban az izmait kezdi el használni azért, hogy kicsit több levegőhöz jusson. Ha ez az erőfeszítés mégsem eredményes, jön a reménytelenség, a depresszió és a teljes kimerültség állapota. Még rosszabb esetben ezt követi a pánik. Ilyen érzelmi állapotban a mély légzés szinte lehetetlen, az ember csak felszínesen kapkod levegő után. Mindez nem tudatos szinten zajlik a legtöbb embernél. Mivel nem tudatos, megrögzött gondolati és érzelmi mintáinkat ismételjük, a test bizonyos részein az izommerevség, majd az oxigénhiányos, kibillent egyensúlyi állapot állandósul, s így energiablokk keletkezik. A cél a test és izmainak tudatos irányítása, vagyis ennek visszaszerzése, s ehhez kiváló módszer a jóga, mely gyakorlataiban a feszes izmokat nyújtva fellazítja azokat. A mély és tudatos légzés ebben a mozzanatban nagyon fontos támogató erő.

– Ez valóban nagyon pontos leírás volt! Komoly figyelem kell ahhoz, hogy ezt végig lehessen követni. Összességében miként fogalmaznád meg, mit adhat a ma emberének a jóga?

– Ugyanazt, mint évezredekkel ezelőtt. De mégsem. Hiszen régen a megvilágosodás volt a célja egy jóginak, manapság az egészséges, tudatos élet. Persze lehet, hogy a kettő végső soron ugyanaz. Nagyon fontos ebben az egészséges önismeret, jó értelemben vett, azaz helyes önérvényesítés, vagy inkább önkiteljesítés és felelősségvállalás a tetteinkért. A jóga egy olyan egyetemes testi-szellemi megközelítés, módszer, ami minden korban, most a harmadik évezred hajnalán is egyre több embert megszólít, mert lehet vallási hovatartozástól, származástól, életkortól vagy éppen testsúlytól függetlenül végezni. Az a sokféle jógairányzat, ami megjelent nyugaton, meg is nehezítheti a döntést, hogy melyiket válasszuk. Ugyanakkor a buddhizmusban van egy kifejezés: upája. Azt jelenti, hogy ügyes módszer. Ez alkalmazható a jógára is:  mindenki önmaga adottságainak megfelelően megtalálhatja benne azt, ami számára fontos ahhoz, hogy egy értékesebb, teljesebb életet valósítson meg. Kiemelten fontosnak tartom, hogy ne idealizáljuk a jóga célját, hiszen itt is lehet maga az út a cél. Vagyis nem gondolom, hogy rengeteg, kínzó gyakorlás után csak sokára érjük el azt, amit szeretnénk. Figyelemmel feltöltött jógagyakorlásunk kezdetektől megajándékoz belső élményekkel.

igazítás

– Miért a hatha-jóga?

– A hatha jóga, ha nagyon tudatos és az összes elemet tartalmazza, vagyis a tisztító- és légzőgyakorlatokon, a testtartásokon keresztül a meditációt, a tudatosságtól az energiát megkötő gyakorlatokig, akkor ez maga a rádzsa-jóga, amit a legmagasabb szintű jógairányzatnak, a “királyi útnak” tartanak. Ha olyan fokú tudatosság és elmélyültség társul tehát a hatha jógához, ami a mindennapokat is kíséri utána és olyan fokú spirituális ébredéshez vezet, ami gyökeresen képes megváltoztatni egy létmódot, az maga a “királyi út”.

– Körülnézve a világunkban feltűnő, divatossá váló újabb módszerek “piacán”, ahol létezik már a speed-fitness is, nem gondolod, hogy ennek mintájára felgyorsult élettempójú világunkban létjogosult lehetne akár a speed-jóga is?

– Amikor egy órás mozgásszükségletet húsz percben végzünk el? Ha jól sejtem, nem gondolod te sem komolyan a kérdést. A jóga nem csak mozgásszükségletről szól. A torna és általában a sport, valamint a jóga abban ugyan hasonlít egymásra, hogy mindkettő az izmokat használja, de a jógában a tudatosság a lényeg. Ahol a figyelem, ott a tudatosság. A feszes izmokból az energiablokk, ahogy az előbb említettem már, csak a tudatos mozgás és a figyelmes légzés erejével oldható ki, amely pozitívan kihat utána életünk minden szintjére. Hogy egy ilyen fokú tudatosság megjelenjen és felépüljön, ahhoz idő kell, le kell lassítani magunkat. Létezik olyan, hogy jóga-idő, amikor a testtartások végzése közben egy más figyelmi állapotba helyezkedünk. A gyakorlatokban mintha lelassítanánk az időt, azaz épp ellentétes az, amit el akarunk érni, mint amit a körülöttünk rohanó világ sulykol, elvár tőlünk. Ebben a lelassult állapotban felismerhetjük és élesebben láthatunk rá rossz, hibás, mindennapi testhasználatunkra, de ezen túl megrögzött gondolati, érzelmi sémáinkra is.  A lelassulás másrészt segíti számunkra az összpontosítás folyamatát. Ez hétköznapi életünk során is kulcs, hiszen összpontosított, koncentrált erőnk nélkül hogyan tartjuk fenn figyelmünket azon, ami fontos? És e-nélkül hogy derül ki, hogy igazán mi a fontos, mi épít, mi gazdagít? Mi az, amivel életünket teljesebbé téve a világhoz is hozzáadhatjuk mindazt, amit csak mi adhatunk hozzá? Ezt a kiteljesítő teremtésfolyamatot a jógában dharmának, életünk céljának hívják. Harmadrészt a lelassulásnak következménye lehet az is, hogy egyes ászanákba helyezkedve az ember nemcsak hogy lelassítja, ám kiírja magát az időből, hiszen teljesen azonosulva egy mozdulat összes rétegével megérkezünk a jelen pillanatba. A pillanatban lét hatalmas erő, mely segít elindítanunk öngyógyító és regeneráló folyamatainkat. A lényeg tehát, hogy képesek vagyunk önmagunk megváltoztatására testi és lelki szinten és képesek vagyunk megtanulni belső működéseink észlelését, majd azok értelmezését. Egy biztos: a sokféle irányzatnak köszönhetően mindenki megtalálhatja a számára legalkalmasabb, legmegfelelőbb jóga-utat, ami mindig másra és másra helyezi a hangsúlyt.

– A te életedben most hova esik a hangsúly?

– A jógában arra, hogy minél pontosabban tudjam végezni a testtartásokat, hiszen az ászanák erővonalak, amelyek mentén magasabb eszenciákkal töltődhetünk. Minél tovább vagyunk egy pontosan kivitelezett testhelyzetben, annál inkább feltöltődhetünk, hozzáférhetünk a bennünk rejlő energiához. Ezt szeretném megmutatni másoknak. Ennek ellenére nem szabad a jóga világát túl bonyolultnak tekinteni, s nem szükséges olyan spiritualitással sem feltölteni, amely nem időszerű adott élethelyzetünkben. Nagyon magával ragadó a jógában az is, ami már a buddhizmusban megérintett, hogy az ember önmagára számíthat, támasztékmentesen. Ha valaki gyakorol, annak van hatása, ha nem gyakorol, nincs hatása. Önmagunkon túl is azonban hatalmas erők vesznek körül bennünket, melyek segítenek, inspirálnak. Fontos az is, hogy amit megéltem, abból átadjak valamit másoknak: hogy határtalan lehetőségeink vannak, s meg lehet gyógyulni gyógyíthatatlannak tekintett betegségből. Nekem célom az is, hogy a jóga által minél jobban megismerjem önmagamat, minél tudatosabb lehessek és tágítsam azokat a szilárd falaknak vélt határokat, amelyek valójában nincsenek is.

Fűben, fában orvosság…

fitotherapy2

…tartották a régi gyógyítók és bár a népi gyógyászatra jellemző volt az is, hogy a betegségek okait kívülről érkező rontásban találja meg és ez ellen ráolvasásokat alkalmazzon, mindig is jelen volt egy olyan vonulat, amely azt kereste, hogy milyen erők vezettek a testi-lelki-szellemi harmónia megbomlásához, ami végül is testi színtéren a szervezet működésének megzavart összhangját eredményezte. Tudták, hogy ezt a zavart a kellő egyensúly megteremtése érdekében gyógynövényekkel közvetlenül lehet kezelni.

A gyógyulás elsősorban az ember saját erőfeszítésének a következménye, de különböző, a finomabb testekre ható gyógyszerekkel, így kiváltképp gyógynövényekkel elősegíthető. Ezek támogatják az ember belső átalakulását, lelkének megtisztítását, szellemi erejének megerősítését, hogy újra helyreállítsa a megbomlott harmóniát.

A magyarországi gyógynövények évszázadokon keresztül híresek voltak gyógyító hatásaikról. Éppúgy balgaság lenne azonban ennek okát a talaj minőségében vagy a kedvező éghajlatban keresni, mint azt mondani, hogy maga az elért gyógyulás a növényben található hatóanyagnak köszönhető. Mert miként a gyógynövénynek sem a hatóanyaga gyógyít végső soron, hanem a mögötte, fölötte lévő erő, úgy a Kárpát-medencének is, fogalmazzunk úgy, szellemi klímája volt az, ami oly keresetté tette messze földön is az itt termett gyógyfüveket.

fitotherapy3

A gyógynövények ismeretében évezredek tudása összegződik. Régen úgy gondolták, hogy aki ismeri a füvek titkait, annak különleges hatalom van a kezében. A táltosokról például az a hír járta, hogy a növények tudását hét éves korukban sírra feküdve álmodják meg vagy a füvek emberi nyelven szólalnak meg nekik. Az, hogy a síri csendben meg lehet álmodni e titkos ismeretet, arról szól számunkra, hogy a gyógynövények tudásukat és erejüket hétköznapi világon túli szférákból hozzák. Ha csak úgy közelítjük ezt meg, hogy a növények kötik meg a fényt, máris érthetőbb, hogy ők közvetítik hozzánk annak nemcsak energiáját, hanem szellemi tartalmát is. Végső soron pedig a test természetes gyógyulási képességét támogatják azzal, hogy a szervezetünk működésében megnyilvánuló bölcsességet és életerőt összekapcsolják a szellemi világ erejével.

Az is fontos, hogy mikor szedjük és hogyan készítjük el a gyógynövényekből a gyógyszereinket. A hagyomány megőrizte azt a bölcsességet, hogy a növényekhez különleges lélekkel kell közeledni. Aki éber és szemfüles, annak bizonyos jeles napok éjjelén megszólalnak a füvek és mindegyik kinyilvánítja a maga hasznát. Régen Szent György napját illetve éjszakáját (április 23.) tartották a legalkalmasabb időnek a gyűjtésre, de a két hónappal később, Szent Ivánkor (június 24.), a nyári napforduló idején szedett fű is jó hatású.

fitotherapy

Gyógynövények szedésénél a Hold mozgását is tartsuk szem előtt. A virágot, a termést és általában a növény föld feletti részeit napsütésben, teljesen kinyílt állapotában, Teliholdkor vagy közvetlenül előtte, telő Holdnál, míg a gyökeret Újholdnál érdemes gyűjteni. Tiszta helyről, tiszta szándékkal, derűs hangulatban szedegessünk. A gyűjtést lehetőleg napsütéses időben, a növény száraz állapotában (eső és harmat felszáradása után) végezzük. Esőben ne szedjünk, mert kihígul a nektár, de esős idő után egy nappal már lehet. A hagyomány szerint a Hold nektárja a Naptól válik elixírré.

A gyógynövénygyűjtés szakértelmet és gondos, lelkiismeretes munkát kíván. Ismerni kell a gyógynövényeket, tisztában kell lenni azzal, hogy mely részét mikor és hogyan kell begyűjteni, hogyan kell szárítani, kezelni. A gyógynövényeknek nem minden része tartalmaz azonos minőségű és mennyiségű hatóanyagokat. Egyeseknek a virágát, a levelét, a gyökerét vagy a termését, másoknak pedig esetleg két-háromféle részét is érdemes gyűjteni.

fitoterapia-01

Szigorúan követendő szabályok: nem szabad a virágokhoz leveleknek vagy a levelekhez virágoknak keveredni; a szárastól gyűjthető részek ne legyenek gyökerestől kiszedettek, a gyökereken sem hagyhatók meg a föld feletti részek, szárak, levelek maradványai. A virágokat általában kinyílottan kell gyűjteni, de itt is akadnak kivételek. Kocsányostól gyűjthető a bodza virágzata, de az akác virágait a fürtökről le kell fosztani. Minél rövidebb kocsányrésszel gyűjtendő az orvosi székfű (kamilla) virágzata. A galagonya virágait kivételesen a cserje lombleveleivel együtt kell gyűjteni.

A terméseket általában éretten, kocsányrészek nélkül kell leszedni. Termést és magot a déli hőségtől eltekintve, a teljes érés idején, egész nap lehet gyűjteni. A virágos, leveles hajtásokat (füveket) általában akkor kell gyűjteni, amikor virágaik üdén nyílnak. De a fészkesvirágzatú füveket (például: aranyvessző, aggófű, fehér üröm) a virágok teljes kinyílása előtt be kell gyűjteni, mert ezek a száradás alatt még továbbfejlődnek. Gyűjtésnél a szárakat ott kell letörni vagy levágni, ahol még vékonyak és levelesek. A félcserjéknek (például kakukkfű) csakis az az évi, lágy szárú hajtásait kell gyűjteni az alsóbb, elfásodott, levéltelen szárrészek nélkül.

fitoterapia

A leveleket virágzás előtt vagy alatt, délelőtt érdemes gyűjteni, ha a harmat már felszáradt, s akkor, amikor már fejlettek, épek és egészségesek. A hosszú nyelű levélfajtákat (például: acsalapu, martilapu, szamóca, tüdőfű) rövid, legfeljebb két-három centiméteres nyélrésszel kell lecsipegetni. A gyökerek és a gyökértörzsek általában ősztől tavaszig (októbertől áprilisig) gyűjthetők, csak ekkor adnak használható drogot, hiszen az életerő az évnek ebben a felében lefelé, a gyökerekbe áramlik. Természetesen ezt befolyásolja, hogy mikor válik fagyottá, vagy hóval belepetté a föld.

Gyógynövénygyűjtésnél ügyeljünk arra, hogy csak egészséges, tiszta, féregmentes növényeket gyűjtsünk. Használjunk vesszőkosarat, papírdobozt, zacskót vagy hálót, de nem szabad műanyagot használni, mert a növény befülled és a szárítás közben megfeketedik. Ne gyűjtsünk műtrágyázott szántóföldön, legelőn, szennyezett vizek partján, nagyforgalmú autópályák vagy utak, ipartelepek, illetve vasúti töltések környékén. Tiszta papírra kiterítve, szellős, naptól védett helyen száríthatjuk meg a növényeinket, majd a teljes kiszáradás után, légmentesen, fénytől és nedvességtől védve tárolhatjuk, például befőttesüvegben.

fitoterapia2

A bogyókat, gyökereket, kérget forráspont alatt főzzük 10-15 percig, a levelet, virágot forrázzuk. Akár a már elkészült főzet is alkalmas a forrázásra, így kombinálhatjuk a főzendő és a forrázandó növényi részeket egy készítményen belül. A régi gyógyítók szerint a hét vagy kilencféle fűből készített szer a hatásos, tudták, hogy a több hasonló hatású gyógynövény keveréke meghatványozza a hatást. Általában egy liter vízhez összességében egy evőkanálnyi keverékkel számolhatunk.

Az egyes gyógynövényeket és hatásukat megismerhetjük a számos különböző gyógynövényismertető könyvből, azok a legjobbak, amelyek a hagyományos és a mai modern orvoslás szerint megállapított kórképekhez illesztve is képesek hatékony terápiás információt szolgáltatni.

Őskor és Őskönyv – az Istenhez vezető további út térképei

Aki kicsit és érdeklődik a szimbólumok gazdag világa iránt és intuíciójától vezetve vagy a Gondviselés kegyelméből rátalál Olga Tokarczuk valamely könyvére, abban a kezdeti revelációtól a rajongásig terjedő skálán keletkezhetnek a felfedezés nyomán az elragadtatottságtól áthatott érzések különböző stációi.

Olga Tokarczukot kevesen ismerik, pedig elismert író. Ez persze nem von le semmit a nagyságából. Olyan nyelven ír – és itt most nem anyanyelvére célzunk – és olyan mélységeket és magasságokat képes megragadni a leghétköznapibb szinten is titkok sokaságát őrző és teremtő emberi létezésből, hogy olvasása már maga is beavatás. Nem túlzás e kifejezés, ma már adekvát módon használhatjuk nem csak – ha könyvekről van szó – a szent könyvek és kinyilatkoztatások kapcsán, hanem minden olyan esetben, amikor egy olyan szellemi többlet, összefüggéslátás és létértelmezésbeli nyitás történik, ami elemel és felemel, újraértelmez és feltölt.

Az egyik fontos eleme Tokarczuk művei hatásmechanizmusának a globális létélmény. Egy olyan benső hangon szól hozzánk, amely bármelyikünké lehetne és ezzel egy benső hangot ébreszt fel. Kategorikus imperatívusza az, hogy „vedd észre a csodát!”. Globális olyan szempontból is, hogy műveinek mondanivalója univerzálisan átélhető és értelmezhető, segítenek abban, hogy tisztábban lássuk a maga teljességében a világot, látható és láthatatlan rétegeivel egyaránt.

Tokarczuk

Tokarczukról ráadásul elhinném, hogy bármely kor műveltségében járatos. Nyilván köszönhető ez mitológiai érdeklődésének, karöltve a jungiánus pszichológiában szerzett jártasságával. Ám ennél még többről van szó: ehhez egyfelől évszázadok szellemtudományában szerzett rengeteg, akár enciklopédikus szintű ismeretet tükröző apró történetek, utalások is kellenek (a középkori alkímiától a kabbaláig, amelyek amúgy is szinkretikus megtermékenyítő hatást gyakoroltak egymásra), s egy másfajta tükrözés is – ami sosem lehet trükközés -, mégpedig az önreflexió.

Ebben nyilván szerepe van a terapeuta múltjából nem törvényszerűen következő nagyfokú önismeretnek, amit méltán feltételezhetünk Tokarczukról. Olyan aprólékosan követ finom rezdüléseket, általában és megszokottan gyors, sokaknak leginkább észrevétlen lelki mozzanatokat, amely képességre csakis szigorú introspekciós célú munkálatokkal lehet eljutni. Ez a folyamat pedig nem áll meg a köznapi értelemben vett lelkiségnél, érzelmeknél, ennek köszönhető, hogy a valóságba kevert misztériumban transzcendens távlatok nyílnak meg, ráadásul úgy, hogy a természetfeletti egészen természetessé válik.

Néha ez lenyűgöző könnyedséggel, játékossággal és mégis, örömteli katarziscsikkantásokat okozó meghökkentéssel zajlik. Erre igen jellemző példa a Nappali ház, éjjeli házból: „…És kezdtük sorolni azokat az állatokat, amelyeket valamilyen okból nem teremtett meg az isten. Annyi madarat kihagyott, annyi földben élő állatot. Marta végül kijelentette: neki legjobban az a nagy, mozdulatlan állat hiányzik, amely éjszaka az útkereszteződésnél ül. Nem mondta meg, hogy hívják.”

Nappali házOlga Tokarczuk világot teremt a műveivel. Nem teljesen úgy, ahogy egyébként minden jobb író teszi. Alázattal bánik a szavakkal, mert szinte érződik, ahogy szavanként és nagyon tudatosan teremtve ír. Valahogy úgy, ahogy az Őskönyv egyik szereplőjének, Gauche, a néma fiúnak a gondolatait érzékelteti: „…úgy érezte, hogy a szavakban rejlik az emberek minden ereje. Ezért nagyon komolyan vette a szavakat, őszintén tisztelte őket, mintha azonosak volnának a dolgokkal. Vagy még komolyabban: mintha többet jelentenének, mint a jelölt dolgok. Hiszen magát a dolgot korlátozza valahol, hogy természete szerint anyagi és konkrét, a szó pedig a dolog mágikus tükörképe, és másik világban lakik… Milyen az a másik világ? Ezt még elképzelni sem tudta. Úgy gondolta, a szó a dolgok lelke, ezen keresztül teremtenek kapcsolatot az emberekkel. Ha megismerjük a szót – megismerjük a dolgot. Ha kimondjuk a szót – hatalmunkba kerítjük a dolgot. Ha kapcsolatot teremtünk a szavak között – akkor új rendszerré állnak össze a dolgok, új világ teremtődik. Amikor a szavak érzelmekkel telítődnek, hangulattal színeződnek, jelentéssel, hangzással, dallammal gazdagodnak – akkor keletkezik minden létező…”

Tokarczuk a műfaji szabályokhoz is tartja magát, azaz soha nem magyarázza meg a varázslatos elemek jelenlétét. Talán mindezek miatt szokás Tokarczuk művészetét egy Kelet-Közép-Európában (és általában Európában) ritkább irodalmi vonulathoz, a mágikus realizmushoz hasonlítani. Az összevetés jogos, amennyiben tényleg érződik Borges és más latin-amerikai szerzők hatása. Ám nem utánozza az irodalmi fejleményeiket, hanem a legjobb értelemben hasznosítja és továbbgondolja. Ilyen például az Őskor és más időkben Popielski földbirtokos világjátéka, ami alapvetően keresztény (misztikus) szemléletű, mégis egy zsidó rabbin keresztül jut el a regény avagy elbeszélésfolyam egyik visszatérő, fő szereplőjéhez.

A másik sajátos élmény, ami érheti az olvasót az az, amikor a Tokarczukra jellemző saját hangja erőteljesen megnyilvánul, ilyenkor mintha dimenziót váltanánk a varázslatos világgal való találkozáshoz: rendkívül kreatív világlátással, részletgazdagon érzékeltet olyan – mesebelinek, de mindenképp képzeletbelinek tűnő – folyamatokat, jelenségeket, amelyek kapcsán azt gondolhatjuk: igen, miért is ne lehetne így? Már csak azért is, mert fellelhetők a néprajzi vagy mágikus-misztikus analógiák. Szintén az Őskor…-ban írja le érzékletesen a hullámsírból (konkrétan: vizihullából) a viziszellem keletkezésének történetét. „A víziszellem egy Pluszcz nevű paraszt lelke. Pluszcz valamelyik augusztusban fulladt a tóba – túlságosan felhígította a vérét a vodka, amit ivott. (…) A részeg test börtönébe zárt, kábult lélek, feloldozatlanul és az Istenhez vezető további út térképe nélkül, kutyaként ottmaradt a káka közt hűlő testi mellett. Az ilyen lélek vak és tehetetlen. Makacsul vissza-visszaszáll a testbe, hisz nem ismer más létmódot. Csakhogy hiányzik neki a vidék, ahonnan származik, ahol mindig is volt, és ahonnan kitaszították az anyagi világba. Emlékszik rá és sokszor eszébe jut, jajveszékel és vágyakozik, de nem tudja, hogyan térjen vissza. Hullámokban tör rá a kétségbeesés. Ilyenkor elhagyja a már oszlásnak indult testet, és saját szakállára keresi az utat. Kóborol a keresztutakon, országutakon, stoppolni próbál. Különféle alakokat ölt.”

Őskor

Vagy ugyanitt olvasunk arról, hogy Őskor, ami természetesen a világ közepe, ám ezen túl, kicsit kevésbé természetesen: az egyetlen település a világon, mert az azt övező falon túl minden más voltaképpen csak az emberek képzeletében létezik, bármi, ami úgy tűnik, hogy ott átélik akár éveken át, az csak olyan természetű, mint az álom.

Őskor egyszerre nagyon ősi és pogány és közelmútbeli, szinte kortárs és még keresztény is. Egy falu, ahol lelke van embernek, állatnak, a falu határait a négy égtáj felől őrző angyaloknak és még tárgyaknak, például épületnek vagy kávédarálónak is, s ehhez az animista látásmódhoz illően és jelentőséggel kap szinte minden önálló fejezetet, de legalábbis nézőpontot vagy egy lényeglátó leírást. Mindig az egészben látás igényével, például így „…Az emberek azt hiszik, intenzívebben élnek, mint az állatok, a növények vagy pláne a tárgyak. Az állatok ösztönösen érzik, hogy intenzívebben élnek a növényeknél és a tárgyaknál. A növények azt álmodják, hogy intenzívebben élnek, mint a tárgyak. A tárgyak meg csak léteznek, és ez a létezés minden másnál inkább – élet…”

Sokszor az is elegendő ahhoz, hogy Tokarczuk megrendítsen és felrázzon, hogy képes megtalálni a megfelelő szavakat egy rendkívül szubtilis finomságú élmény leírásához. Ilyenkor rácsodálkozhatunk, hogy „ezt le lehetett írni?” a képességnek a szó szerinti értelmében és nem arra vonatkoztatva, hogy szabad-e. Máskor pedig filozófiai és metafizikai mélységeket jár be olvasóival (főleg Az Őskönyv nyomában-ra jellemző), de ezt is meghökkentően teszi, úgy árnyalja az adott témát és úgy késztet önálló gondolatokra, hogy egy határozott, összefüggéseivel, megalapozottságával egészen örökérvényűnek tűnő igazságot néhány bekezdéssel később egy másik szereplő épp ellentétes (vagy kiegészítő) látásmódjával akár megcáfol (vagy szembeállít). Így egyik világmagyarázat, nézőpont, vagy szereplő sem nő központivá, válik mindenekfelettivé.

Őskönyv

Ha belekezdünk Tokarczuk műveinek olvasásába, magyar nyelven (ami ha magával ránt a varázs, néhány nap vagy hét alatt ki is teljesedhet, azaz ennyi idő alatt bőven el lehet olvasni magyarul eddig megjelent négy kötetét, a még nem említettet is: Sok dobon játszani), biztos az élmény: többek leszünk általuk. Kiegészülünk, kibővül tudatunk, s nem csak a sorjázó metaforák, szimbólumok révén, hanem valahogy úgy, ahogy az Őskönyv kapcsán fejtegeti a szerző (ha komolyan gondoljuk, hogy az olvasás egyúttal egy könyv újraalkotása, újraírása is): „…Túllép önmagán az ember, ha könyvet ír, mert merész kísérletet tesz arra, hogy meghatározza és megnevezze önmagát. Ezért mindenki csak annyit ér, mint a könyv, amit megírt. (…) Vagyis ha Isten írta az Őskönyvet, akkor túllépett önmagán és művén, a teremtésen. Könyvbe foglalta minden bölcsességét, kezdettelenségét és végtelenségét, a világ törvényeit – s ezzel önmagát írta le. Visszaverődött benne, mint a tükörben, és meglátta, ki is ő. Az Őskönyv tehát Isten tudatának kibővítése, és istenibb, mint Isten maga…”

 

József Attila Eszmélet című verséről

Több mint negyedszázad telt el azóta, hogy papírra vetettem az alább következő sorokat azzal a céllal, hogy megkíséreljem József Attila emblematikus versének újszerű értelmezését. Egy olyan létszemlélet alkalmazására törekedtem, ami akkoriban kezdett az éledezésen túl a kozmikus rend megtapasztalásának igényével immár kikristályosodni bennem. Még egész ifjú voltam, ennél fogva eltökélt, hogy a rendszerváltás utáni útkeresés közepette a bármely kor embere számára érvényes célokat és értelmet keressem. Ebben a kibontakozó, érlelődő folyamatban éppen megmámorosodtam Hamvas Béla Scientia Sacra című művétől.

Nem túlzás azt állítanom, hogy a fiatalságra általában amúgy is jellemző lelkesedés olyan nyomokat hagyott eme íráson, amelyek megmosolyogtató naivitásról is tanúskodnak. Ám talán mégsem lesz érdektelen a fiók mélyéről előásva teljesen változatlanul közreadni az elemzést. Ha másért nem, hát azért, hogy némely esetleg valódi intuitív meglátásról árulkodó gondolata nyomán a mai, jócskán forrongó és az eltévedés esélyét bőven hordozó világi események közepette felcsillanjon egy értékesebb életre törekvés lehetősége.

József Attila

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Jozsef-Attila-Bp-1935

József Attila Eszmélet című verséről mondták már számtalanszor, hogy filozófiai költemény, holott közelebb áll az igazsághoz, ha azt írom: metafizikai. Miért teszek itt rögtön különbséget? Mert a kettő között éppen annyi a távolság, mint ég és föld között.

„A metafizika… az abszolút univerzális szellem megnyilatkozása”, míg „a történeti idő filozófiái metafizikájukat vesztett residuuumok, amelyek nem éber tudást hoznak, hanem kába álomképeket gondolnak el”. „A metafizika szerve… a misztikus intuíció, ez az énfölötti képesség, …amely nyitva csak az univerzális valóság felé áll” (Hamvas). A költő akkor igazán költő, ha közvetít. Ha közvetít és összeköt: összeköti az eget a földdel, magasan a filozófia fölött érti és érzi a világ jelenségeit, hiszen „a költő… megszerkeszti magában… a harmóniát” (A város peremén).

Megtévesztő a dolog első látásra, hiszen valóban vélhetnénk úgy: az Eszmélet filozofikus költemény, amennyiben a lét nagy kérdéseire keresi a választ, azon kérdésekre, amelyeket Gauguin egyik festménye címében így fogalmazott meg: „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?”. De József Attila ennél többet is tesz. Nemcsak keres, hanem talál, s ami főbb: kinyilatkoztat. Azaz megmutatja: mit kell tennünk, hogy feleszméljünk. Nem csak azt mondja meg: ki vagyok, hanem azt is: ki lehetnék (hogy az egzisztencialista Heideggerre utaljak, aki ugye Marx és Freud mellett leginkább hatott József Attilára). Nos, ettől lesz metafizikai a költemény.

József Attilának a lét értelmére adott válasza, önmegvalósítási programja tág vonalakban megfelel egy indiai bölcs, bizonyos Gótama Sziddhárta herceg felébredése, Buddhává válása után hirdetett Négy Nemes Igazságának, ami körülbelül így hangzik: Az élet szenvedés. A szenvedés oka a létszomj. Ha a létszomjot megszüntetjük, megszűnik a szenvedés. A megszüntetés útja pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Nem tudni, József Attila az innenső vagy a túlsó partról üzen-e költeményével. Végső soron mindegy. Felszólítás, miként Sákjamunié: ha ezt és ezt teszed, akkor önmagadra lelsz.

Rendkívüli feszültség, zaklatottság, néhol csapongó következetlenség nyilvánul meg a versben. Ezt a váratlan váltások jelzik, a szentenciaszerű mondatokban megjelenő gondolatszálak hirtelen megszakadása. Jelen állapotot leíró mozzanatok közé helyenként emlékező szakaszok törnek be, amelyek ugyanakkor a gondolatmenetből való látszólagos kizökkenés, kibillenés ellenére éppen megerősítik a korábban leírt felismerés érvényességét.

A költemény tizenkét szakaszt foglal magában. A tizenkettő a hagyományban az időben létező, megnyilvánuló kozmosz száma. A tizenkettes szám az örök körforgást is szimbolizálja. A napot a babilóniaiak eredetileg tizenkét órára osztották, egy óra százhúsz percet foglalt magában. Az év tizenkét hónapból áll, elteltével egyfajta megújulás, újjászületés, újrakezdés zajlik. A rímképlet is a kezdethez való visszatérést mutatja: a b a b b a b a.

A költemény első szakaszának kezdete: „Földtől eloldja az eget a hajnal…” sem más, mint a KEZDET – az ószövetségi Teremtés Könyve. Maga a Biblia is így indul: „Kezdetkor teremtette isten az eget és a földet, …elválasztotta a világosságot a sötétségtől”. Ez a mindennap megismétlődő teremtő mozzanat. Tudatunk minden reggel újrakeletkezik és megteremti maga körül a naponta elpusztuló és újraszülető világot. A teremtés állandó aktualitás. Az utolsó két sor: „Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek” – ez a kisgyermek gondolkodásában megjelenő animizmust eleveníti meg, amikor a természeti jelenségek eredetére keres választ: minden egyes levél külön létező.

A végtelen játékosság folytatódik a következő szakaszban is. Az álom az egyetlen területe életünknek, ahol tökéletes a rend. Az emberben lüktet valami „homályos” sejtés: a dolgok mögött igazabb valóság rejlik. „Az álomban belépünk a mélyebb, általánosabb, igazibb, örökebb emberbe, aki még a kezdeti éjszaka derengésében áll, ahol ő volt még a teljesség, és a teljesség őbenne volt, benne a különbség nélküli, minden én-szerűségtől mentes természetben.” (Jung) Ébredés után az a sejtés marad csak meg bennünk, amikor magunk körül a „vas világ” rendjét tapasztaljuk. Hésziodosz korunkat, a hagyomány apokaliptikus korát vaskornak nevezte. Ez az indiai tradícióban a Káli yuga, az elsötétedés korszaka, amikor a külső és belső világot egyaránt a sötétség hatja át. „Nappal hold kel bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent” – zárul a szakasz. A nappal a hold hidegségének világa. Ami gyenge fényt látunk, az érzéki csalódás: visszaverődés. A Nap bennünk él: ez az elérhető teljesség, amelyre – mint Platón szerint az ideákra – visszaemlékezünk, ami felé az anamnézis ösztönöz, hajt minket.

A taoizmus háromféle embert különböztet meg. Ebből kettő érdekel minket, mivel a közbülső átmeneti állapot. A „kis ember” alávetett a világ változásainak, a „szellemi emberre” ezek nincsenek hatással. Más szóval: az ember vagy emelkedő, vagy süllyedő. Vagy-vagy, mint Kierkegaardnál. Vagy a szellemi lét elérhető teljessége, vagy az anyagi lét pillanatnyi mámora. Erről szól a harmadik szakasz. És miért a kockánál kell bizonyosabbat keresni? A kocka ugyanaz, mint a négyzet, csak három dimenzióban. A négyzet, a négyesség a hármas szám, vagy a kör teljességének megtörése, a szellem anyagba és időbe kötése.

A negyedik szakasz a Káli yuga és a szamszára leírása. A kettő összefügg, minél előrehaladottabb, érvényesebb az egyik, annál inkább köt a másik. A Káli yugában a dolgok kuszaságban, zavarban léteznek, a lények pedig a szellemtől egyre inkább elzárva, eredetüket feledve a létforgatagba süllyednek a szabadulás mind kevesebb reménye nélkül. A szamszárában a halál az úr, minden, ami a jelenben megjelenik, múlandó, a pusztulás kiszabatott rá.

Teljesen elvonatkoztatva az ötödik szakaszban megjelenő emlékkép történetiségének érzelmezési szintjétől, hiszen minket a metafizikai tartalom érdekel, itt a kulcsszó a „holtan”. „Holtan lestem az őrt…” Az a fajta figyelem ez, ahol a figyelő, mint személy, mint individuum eltűnik, megszűnik. Ahol nincs én, ott lehet csak teljes a figyelem. A káosz az az ősállapot, amely még nem szeparálódott. Üres: még bármi történhet. Tabula rasa. Az önmegvalósítás útján ezt az állapotot meg kell élni., vissza kell találni oda, ahonnan a dolgok fakadnak, énünket el kell veszíteni, hogy örökre elnyerjük – de immáron az igazit. A kínai alkímiának is az a végcélja, hogy az embert visszavezesse az ürességbe.

Az egész költeményben mind a válaszból, mind a programból legtöbbet a hatodik szakasz tartalmaz: „Im itt a szenvedés belül” – Az élet szenvedés. „Ám ott kívül a magyarázat” – A dolgok elvesztése, úgy hisszük, önmagunk elvesztését jelenti. Pedig a léleknek káprázata a világ. Maya, ahogy az indiai tradíció tanítja. Aki ezen túllát, azt képes megérinteni a metafizika: „ami a természeten túl van”. Közönséges állapotban azonban a világ mindmegannyi jelensége, dolga fogódzó az ember számára. Igen, fogódzó, amely ugyanakkor a múlandósághoz láncolja. A szabadulást a nemragaszkodás jelenti, a vágyak, a „szív lázadásának” leküzdése. Addig „sebed a világ”, addig nem lehetsz egészséges, egész-séges: nem birtokolhatod a teljességet. Mit kell tehát konkrétan tenni? „…úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” Buddha ezt úgy mondta: „Építő, látlak tégedet. Házat többé nem építesz. Minden gerendád összetört, a háznak tornya szétesett…” (Dhammapáda 153-154.) A ház maga a szamszára. És a ház építője vagy a háziúr? Nos, ez az illúzió, a káprázat.

A hetedik szakaszban a karmát és a dharmát fogalmazza meg. „…törvényt szőtt a múlt szövőszéke” – jelenünket múltbeli tetteink határozzák meg. Vagyis: ki mint vet, úgy arat. Minden tettünk által vagy előrelépünk, vagy hátra az úton, amely teljesebb önmagunk felé visz. A dharma a világ törvényes rendje. Az egyetemes törvény, nagyjából megfelel a kínaiak Taojának. „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd” (Óda). „…a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” – az egyetemes törvény az analógiában mutatkozik, nyilatkozik meg. „Az analógia az dolgok között lévő érzékfölötti azonosság”, „a tények, események és jelenségek között hiánytalan kapcsolat és meg nem szüntethető összefüggés van, annyira, hogy egyik a másikkal felcserélhető” (Hamvas). „Az, ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van és ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van” – áll a Smaragdtáblán. „Etad vai tat” – Ez nem más, mint az. Vagy: „Hen panta einai” – Minden egy – mondta Hérakleitosz.

Az előbbi titokzatosan egybecsendül a nyolcadik szakasz elejével is: „Fülelt a csend – egyet ütött”. A továbbiakban: amíg az ember a földi létbe süllyed, addig csak képzelheti a szabadságot. A szokványos valóság börtön. A „fölnéztem az égre”, „a törvény szövedéke fölfeslik”, „ifjúságod fölkeresheted”, „amint fölállok” – szerepel egymást követően a hetedik és nyolcadik szakaszban. Mindben a fölfelé hatoló mozzanat jelentkezik. Ha az önmegvalósítás útját egy vertikális síkon képzeljük el, akkor ez az egyre magasabb létállapotokba való jutást jelenti.

„…A szabadság nagy csendjét hallgatom, s valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben” (Alkalmi vers). Az egység állapotának leírásával kezdődik a kilencedik szakasz. Ez az az állapot, amikor meglátom minden létezőben magamat, hiszen én sírok és én nevetek, nincs objektív és szubjektív, minden én vagyok. „A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica). A világ, mint tőlem különálló létező érzékcsalódás: „csak a képzetet lehet feledni”. A szeretetre viszont rá lehet hagyatkozni. A szeretet vezérel. „Nem tudok mást, mint szeretni…” „A szeretet az, ami a káprázatban sokká lett lelket egyesíti”, „Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet” (Hamvas). Az alkimisták célja, mint tudjuk, az aranycsinálás volt, a Bölcsek Kövének megtalálása. Utóbbi a tudás, mely az aranycsináláshoz kell. Ami fontos azonban: elsősorban a belső aranyat kereszték, az arany pedig eképpen a materia prima, az örök, első és egyetlen szubsztancia, az anyagtól, időtől független emberi szellem. Nem kétséges: azt csak harccal, határozott erőfeszítéssel lehet megszerezni. Ezért kell „fegyvert veretni belőled, arany öntudat!”.

A tizedik szakasz rideg, kemény sorai mögött a függetlenségnek, a szabadságnak hihetetlen mélységű vágya szólal meg. Ki lehet „meglett ember”? Jézus ezt mondta: „Aki apját és anyját nem gyűlöli, nem lehet tanítványom”. Itt: „akinek szívében nincs se anyja, se apja”. Minden kötöttségtől szabadulni kell. A kondíciókat meg kell szüntetni, a korlátokat le kell dönteni, le kell bontani magunkban – különben a halál lesz erősebb. A halál, a végérvényes elmúlás tudata azonban eszméltető, mozgató erő. Kihívás. Feladatot ad. „Életben tart a halálfélelem” (Modern szonett). „A halál tudata feltétele az autentikus létezésnek” (Heidegger). „Mert a mindenség ráadás csak, az élet mint áradás csap a halál partszegélyein” (Flórának). Aki ennek tudatában él, aki valóban „tudja, hogy az életet halálhoz ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor”, aki tehát mindenről lemond, minden vágyat megszüntet magában, az élni vágyást, a létszomjat is – az nyeri el az örök életet.

A tizenegyedik szakaszban végtelenül ironikus kép elevenedik meg. A disznó képében megjelenő látszatboldogságot, a „disznóboldogságot”, mint a Számadásban, csak elutasítani lehet: ez az állati lét öntudatlan vegetációja.

A tizenkettedik, utolsó szakaszban a vasút képében újból a szamszára jelenik meg. Csuang-ce így ír a bölcs emberről: „nézi a dolgok jövés-menését”. „Erre sok vonat jön-megy és elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben”. Ez a teljes szabadság. Kívül lenni a lét forgatagán, vagy akár a szamszára középpontjában, a kerék, a forgás centrumában lenni, ahol semmi sem mozdul – és onnan figyelni, kívülről, meghatározottságok nélkül a dolgok keletkezését és elmúlását: „Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én álok minden fülke-fényben, és könyöklök és hallgatok”.

Végére maradt a kezdet: a cím. Az eszmélet ugyanazt jelenti, amit úgy írnak le Indiában: szamádhi, vagy Japánban: szatori, amit a görögök úgy neveztek: epopteia. Azaz: felébredés, megszabadulás, éberré válás – megvilágosodás.

Ki tudja, mit látott József Attila a „rebbenő igazság nagy fényében”? Miért lett öngyilkos? Talán ugyanazon okból, amiért a Salinger több írásában is felbukkanó, egyes utalások szerint a szatorit is megélő hőse, Seymour Glass kioltotta az életét az Ilyenkor harap a banánhal című elbeszélés legvégén: az emberek közötti kapcsolatteremtés képtelensége miatt. „A semmiből vissza ne rántsatok. Gondoljátok meg. Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen” (Ki-be ugrál).

Nem tudni tehát, sikerült-e József Attilának megvalósítania önmagát, elérni a teljességet. Egy biztos: költészetében sikerült.

1991

A farmosi békamentés, avagy hogy lett Pepe a fehér felsőbbrendűség egyik szimbóluma, a káoszhozó avatár?

békamentés

Farmos község határában terül el a Farmosi Nagy-nádas, melyet évről évre kétéltűek tízezrei keresnek fel szaporodási célzattal. A nádasba a közelben lévő gyepekről vonulnak az állatok, ahol évközben élnek, illetve a telet földbe ásva hibernáltan töltik. Vonulási útjukat a 311-es út illetve a vasúti vágányok keresztezik. Segítség nélkül kétéltűek tömegei esnének áldozatul a forgalomnak.  A vonuló kétéltűek 95%-a barna ásóbéka. Megmentésük érdekében minden évben felállítják az ideiglenes terelőkerítést, mely megakadályozza a békákat abban, hogy feljussanak az útra. A kerítés tövébe vödröket ásnak le, melyekbe az éjszakai vonulás során belepottyannak az állatok, megmentőik pedig reggel összegyűjtjük a „csapdába” esett kétéltűeket és együtt viszik át őket a mocsárhoz.

bekamentes-farmoson

A magyar néphagyományban megőrződtek azon elemek, amelyek a békák védelmével kapcsolatosak. A Hagyománytár című könyv szócikke szerint: a béka a bagolyhoz hasonlóan felemás tartalmakat hordozó jelkép, ott is, itt is alakváltozatai, fajtái hoznak ellentétes jelentést, ott a fülesbagoly és a kuvik, itt leginkább, ha nem is tisztán elhatárolhatóan, de alapvetően a zöldbéka és a varangyosbéka az ellentétes erők, jó, rossz, szellemi világ és alvilág megjelenítői, megtestesítői. Az ambivalencia talán abból adódik, hogy a békának, mint szimbólumnak valószínűsíthető egy archaikusabb és egy későbbi „rétege”, jelentésszintje. Az ősibbről tudhatunk kevesebbet, erről maradtak fenn szerényebb nyomok, utalások egy-két mondában, ez jön elő a mesék ősi rétegeiből.

béka

A csallóközi néphit szerint a vízi lelkek, azaz szellemek, tündérek – akik valaha a földön éltek palotáikban, de az emberek romlottsága miatt süllyedtek váraik a víz alá, azaz ezek a szubtilis erők túlvilágivá váltak – néha béka képében jelennek meg a földön. Egy monda arról szól, hogy egyszer két leány szénát gyűjtött a Duna-parton, amikor ebédeltek, egy terhes béka ment hozzájuk, az egyik undorodott tőle, a másik megszánta és enni adott neki. Később egy szegény ember jött hozzá, meghívta komaasszonynak, azaz keresztanyának, a férfi levitte a Duna mélyére egy szép palotába, ahol csodás világ volt, ott feküdt gyermekágyban egy nő, akivel megülték a születési tort s a lány a mélységből rengeteg kinccsel tért vissza. Egy másik mondában a vándorló hős bolygótüzet látott maga előtt, ami egy kőhöz vezette, ott fájdalmas hangot hallott, a követ félretolva tüzes békát lelt, ami megszabadulva az átoktól, kárhozattól szép nővé vált.

béka

Nem véletlen tehát, hogy egyes helyeken nem engedték agyonütni a békát. Bács megyében ha terhes asszony békát csap agyon, tizennéggyel több lesz a vétke. Az ősibb képlet tehát az lehetett, ahol a békában elátkozott, szerencsétlen lelket láttak, ami szimbolikusan a tudat mélyére került értékekről szól, arról a felszabadítható bölcsességről, létünkről szóló igaz tudásról és erőről, amit nem tudatos részünk tudatossá tételével nyerünk megismert lehetőségeink megvalósításához. Ezt és a szentséget mindenben felismerő bölcsességet jelképezi a béka fejében (hasonlóan megint csak a kígyóéhoz) található békakő, ami nagyon értékesnek tartott védőszer, aranyba is foglalták, mint egy kassai polgár végrendeletéből kiderül: három aranygyűrű közül „egikbe vagion egy békakw”.

A Szeged vidéki néphit szerint a békát nem szabad bántani, mert a föld mérgét szívja el… Ha a szőlőtőkék alatt sok békát láttak, akkor jó szőlőtermés volt várható – ez az egyetlen egyértelműen pozitív jele a felbukkanásának.

Heket

Nem csak a magyar hagyományban jelent meg a béka pozitív jelképként. Béka volt Hápi Nílus-isten állati kísérője. A korai időkből előkerült békaszobrok valószínűleg őt, Heket istennőt ábrázolják, olykor nem csak békaként, hanem békafejű nőként. Amulettjein az előbbi, templomokban az utóbbi ábrázolás volt szokásban. A Nílus áradása a megújuló életet jelentette, ez idővel egybekapcsolódott a békák megjelenésével is. Az ókori egyiptomiak megfigyelhették, ahogy ez a kétéltű az év egy bizonyos időszakában, az áradás visszavonulását követően, tömegesen jön elő a Nílusból, látszólag újjászületik, valószínűleg ezért kapcsolták össze a termékenységgel és az új élet eljövetelével.

Heket

Heket a magzat méhbeli fejlődéséért volt felelős, segédkezett a szülésnél is. Ahogy Hórusz születését egyre inkább összefüggésbe hozták Ozirisz feltámadásával, Heket is egyre inkább a feltámadással kapcsolatos istennő lett. Az Újbirodalom idején a béka hieroglifát használták a halottak neve mögött szereplő „újra élő” kifejezés írására. Innen ered, hogy amulettjein megjelent az “Én vagyok a feltámadás” felirat, ami miatt később a korai keresztények is használták.

Kákosy László egyiptológus szerint: “Heket egyiptomi béka-istennő, a szülő nők egyik patrónája keresztény agyaglámpásokon, az ún. béka-mécseseken él tovább. E típusból igen sok maradt fenn, egyes darabokon a János evangélium szavai (11:25) olvashatók: „Én vagyok a feltámadás” („Ego eimi anaszteszisz”).  A békához tehát pogány és keresztény időkben egyaránt az új élet szimbolikája kapcsolódott.”  A kopt békaformájú, kereszttel, Isten bárányával, olykor félholddal díszített feltámadás-mécsesek arra utalnak tehát, hogy a béka a korai kereszténységben továbbélt mint az újjászületés jelképe.

béka-mécses

Fekete alapon három aranybékát tulajdonítottak Pharamund királynak, a Merovingok ősének. A legenda szerint Pharamund Clovis dédapja volt és egy folyóisten leszármazottjának tartották. A Clovis által alapított Meroving dinasztia misztikus értelmet tulajdonított a békának. Innen eredhetnek azok az ősi mesék is, melyekben a királyfi békává változik, majd újra herceg lesz… A béka még a 16. században is előfordul feltámadási jelképként, noha IX. Gergely pápa már 1233-ban fellépett a “békázó” eretnekek ellen…

békaherceg

Az indiai altaji és kínai hiedelmek szerint a világot egy nagy béka hordozza a hátán és ő az anyag szimbóluma. A kínaiak holdistennek tekintették, lábai a Hold fázisainak alakulását jelképezték, az esőt, a nedvességet, a gazdagságot és a pénzszerzést kötötték hozzá. Ünnepét, amely egyben a házasulandók ünnepe is volt, szeptemberben vagy októberben, holdtöltekor tartották. Az egyik legfontosabb és legnépszerűbb Feng Shui szimbólum is a béka. A kínaiak nyelvén a háromlábú szerencsehozó békát Chan Chu-nak hívják és azt tartják róla, hogy bár külseje zord, de ez a kis béka mégis szeretetre méltó és olyannyira pozitív energiákat hordoz, hogy egészséget és vagyont hoz a házba. A gazdagságot segíti, ajánlott jóban lenni vele, ezért jó, ha a béka mindig egy pénzérmét tart a szájában.

Feng Shui béka

Végezetül egy érdekes sikertörténet. Pepe, a mémvilágban régóta ismert, karakteres arcú béka ártalmatlan képregény-mellékszereplőből vált tíz év alatt az amerikai elnökválasztási harc egyik legkülönösebb tényezőjévé, hiszen a béka idővel a fiatalos és cool új amerikai szélsőjobboldal, az alt-right kabalafigurájaként lett közismert. A békát Donald Trumppal is egyre többet hozták összefüggésbe támogatói, az azóta megválasztott elnök pedig nem szégyellte a kapcsolatot, sőt Twitterére többször is kirakott Pepés rajongói képeket.

Trump béka

Pepével az új jobboldal könnyen megjegyezhető szimbólumot kapott, amit a mémvilág elvárásainak megfelelően abszurd viccnek is éppúgy lehetett tartani, akárcsak a hozzá társított  ironikus vagy komolyan gondolt szélsőséges üzeneteket. Ezt a folyamatot végül az tetőzte be, amikor a legnagyobb amerikai antirasszista szervezet, az ADL (Anti-Defamation League) felvette Pepét gyűlöletjelképeket gyűjtő adatbázisába.

Pepe

Újabban több jel mutat arra, hogy Pepével Heketet hackelték meg, kitalálva egy Kek (olykor Kukot vagy Kekut) nevű ősi egyiptomi istenséget és létrehozva a fiktív kultuszát. Amerikában sokan már egykor valóban létezőnek tekintik Kek egyházát, amelynek középpontjában egy androgün isten áll, Egyiptom nyolc ősi istensége közül az, aki a sötétség istene.  Az ismeretlent és a káoszt képviseli, akit gyakran festenek le békaként vagy békafejű emberként.

Eme szürreális álvallásos mitológia szerint Pepe béka a káosz békafejű egyiptomi istenének megtestesülése, modern avatárja, aki arra használja az ősi egyiptomi varázslást, hogy befolyásolja a világot, teljesítsen olyan kívánságokat, amelyek ismétlődő számmal érnek véget. Újjászületve most a fehér faj élcsapatát ruházta fel a „meme magic” hatalmával, hogy felforgassa a világot. A mém-mágia lényege, hogy egy jól eltalált, vagy eltérített mémmel hátszél nélkül, az internet legkoszosabb bugyraiból is meg lehet hackelni a nyilvánosságot.

Kek

Amerikában most tehát sokan azt gondolják, hogy megmentik a világot, mások szerint a káosz erői szabadultak el. Itt Magyarországon elég a farmosi békák megmentésére összpontosítani.

 

A pareidoliáról – Valóban becsapna minket az elménk?

Philip Ball tudományos író számos könyvet írt már az agyunk, a szemünk és a minták szimbiotikus kapcsolatáról úgy a természetben, mint az általunk épített világban. Most azt magyarázza el, hogyan érzékeljük a minket körülvevő formák és színek által alkotott mintákat, mi történik az agyunkban, amikor mintát látunk, hogyan ismeri fel az agyunk a mintákat és miért van az, hogy még ott is hajlamosak vagyunk szabályszerűséget felfedezni, ahol nincsen? Vagyis: miért törekszünk természetünknél fogva valamilyen fokú rendre a környezetünkben a káosz közepette?

 Philip-Ball

Hányszor kell egy motívumnak ismétlődnie ahhoz, hogy az agyunk mintaként ismerje fel?

Ez a tudomány számára egy alapvető kérdés. Hányszor kell valaminek előfordulnia ahhoz, hogy gyanítható legyen, nem véletlen egybeesésről, hanem egy természeti törvény működéséről van szó? A kérdésre nincsen meghatározott válasz, ugyanis az általunk látottakkal kapcsolatos intuícióinkhoz van köze – ahhoz az érzéshez, hogy fennáll valamiféle rend körülöttünk. Ez az intuíció olyan erős bennünk, hogy hajlamosak vagyunk ott is mintákat látni, ahol nincsenek. Valódi rendszerességet vélünk felfedezni még olyan formákban is, amelyekben egyáltalán nem fordul elő ismétlődő minta, például egy fában: bár a formájuk véletlenszerűnek tűnik, mégis egyfajta mélyebb szabályszerűséget sejtünk bennük, miszerint ugyanaz az alapforma ismétlődik egyre kisebb méretben, ahogy a törzstől a gallyak vége felé haladunk.

Miféle mentális gimnasztikát végez az agyunk mintafelismeréskor?

Bármilyen – természeti vagy egyéb – látvány hatalmas mennyiségű vizuális információval szembesít minket. Valahogy értelmeznünk kell ezt az információtömeget ahhoz, hogy a világban navigálni tudjunk. Az agyunk tehát állandóan találgat a legjobb tudása szerint. Ezért feltételezünk folytonosságot ott is, ahol nem látjuk – például, hogy a repülőgép, ami eltűnik egy felhő mögött, ugyanaz a gép, amelyik a másik oldalon kibújik mögüle, és hogy a kettő között egyenes úton halad. Ez triviálisan egyértelműnek hangzik, de rengeteg ehhez hasonló gyakorlatot végzünk – nem utolsósorban azért, mert bizonyos tárgyakra mindig csak részleges rálátásunk van, mivel más tárgyak részei eltakarják előlünk. Az agyunk nagyon hamar megtanulja csoportosítani a látómezőnkben észlelt tárgyakat. Az erre vonatkozó szabályokat a 20. század elején vezette le egy bécsi pszichológuscsoport, akik gestaltpszichológusoknak hívták magukat. Úgy találták, hogy azokat a tárgyakat tesszük egy csoportba, amik ugyanolyan színűek, vagy közel vannak egymáshoz, vagy egyforma méretűek. Így lehetséges az is, hogy a csíkokat “csíkos mintának” látjuk, nem pedig úgy észleljük, hogy “egy csík…még egy csík…hoppá, még egy”.

pareidolia4

Származik  evolúciós hasznunk abból, hogy így leegyszerűsítjük a minket körülvevő világot?

Az agyunk ehhez hasonló csoportosító mechanizmusok alapján működik – igazából nem tudjuk, hogy egyesek közülük tanultak, vagy egyszerűen “eleve így vagyunk beprogramozva”. Ezek a legjobb tudásunk szerinti találgatások lehetővé teszik számunkra, hogy előrejelzéseket tehessünk a környezetünkkel kapcsolatban, ennélfogva evolúciós szempontból igenis van hasznuk. Innen ered a mintaérzékünk, és részben ezzel magyarázható az is, hogy miért találjuk kellemesnek a mintákat: Mivel előnyünk származik abból, hogy “ki tudjuk őket szúrni”, kifejlődött bennünk egyfajta neurális “jutalmazási rendszer”, ami kellemes érzettel jutalmaz minket, amikor sikerül. Pontosan ugyanez a dolog történik hangi inger esetén is, ezért vagyunk képesek értelmezni azt a hihetetlenül bonyolult hangjelet, ami a zene, ezért lelünk benne örömet. A zene igazából egy nagyon jó példa annak bemutatására, hogy született mintakereső lények vagyunk.

Mi a helyzet az otthonainkkal – az emberek rendteremtő hajlama is ennek a szükségletnek a része, hogy a dolgokat szín és  minta szerint csoportosítsuk?

Mindenkinek máshol található a rend- és minta”küszöbe”. Az is meglehetősen szubjektív, hogy kinek mi a rend. Ezek az egyszerűtől – gondoljunk a minimalizmusra – a komplexig – amely a dolgozószobám leírásának egy udvarias módja lenne – terjedő spektrumon helyezkednek el. Ezen a spektrumon valahol mindenki talál magának egy élhető kompromisszumot.

pareidolia

Megnyugtatja az agyat, ha körbevesszük magunkat letisztult, következetesen ismétlődő mintákkal? Vagy szükségünk van bizonyos fokú rendetlenségre vagy diszharmóniára?

A szabályosság valóban megnyugtatja az embert. De érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb, ember által kreált minta nem a lehető legegyszerűbb, általában kicsit bonyolultabbak. Gondoljunk a tapéták mintázatára: Szabályosak (szükségszerűen azok, hiszen nyomtatni kell őket), de a mintázat elég komplex is lehet, nem csak négyzetekből vagy vonalakból áll.

Ha a környezetünk a végletekig le lenne egyszerűsítve, és csak fehér terekből és rácsokból állna, az nyugtató hatással lenne az agyunkra, vagy épp ellenkezőleg, megőrülnénk tőle?

Általános érvényű megállapítás mindenféle ingerre – köztük a művészettel, a zenével, és az otthonainkkal – hogy az emberek jobb szeretnek egyfajta középutas kompromisszumot kötni. Ez is az agyunk egyik tulajdonságáról árulkodik: Az ingernek létezik egy ideális szintje, amit a legkellemesebbnek találunk. Ha ez a szint túl alacsony, akkor unatkozunk, ha viszont túl magas, akkor összezavarodunk.

Megjelent: 2016. október 27.

Forrás:

https://mashol.net/2017/02/22/mintak-es-felismeresuk-miert-sejtunk-ott-is-szabalyszeruseget-ahol-nincs/

Amelie mackójától a tortillán látható Jézusig – a pareidoliáról

Amelie pareidolia

Amelie a felhőkben állatok, mackó, nyuszi alakját látja. Emlékszünk erre a gyermeki látásmódot mélyen tükröző jelenetre az Amelie csodálatos élete című filmből. Ha mackót nem is, de nyuszit évezredek óta mutatnak nagyszülők unokáiknak a Holdon, újabban pedig sokan arcot, sőt női alakot vélnek felfedezni a Mars felszínének mintázatában.

pareidolia Mars  pareidolia nő a Marson

Mennyire illúzióromboló lenne ilyenkor hozzátenni: – Hiszen ez csak pareidolia!

Mi? Pa-re-i-do-li-a! – szótagolná egy pszichológus, hogy világosan értsük, miről van szó. Azután esetleg elmagyarázná: a pareidolia egy olyan illuzórikus érzet, amely homályos és bizonytalan ingereket (többnyire hangokat vagy képeket) konkrétnak, világosnak és tisztán kivehetőnek tüntet fel. Az említett ismertebb példákhoz esetleg máris magyarázatot fűzne: a híres „Mars-arc” csak egy sziklaformáció, melyet a bolygó felett a Cydonia régióban fotóztak, amiről néhányan azt gondolták, hogy egy ember arcának a tudatosan megformált képe. De híres eset az is, amikor egy új-mexikói nő Jézus Krisztus arcát látta kirajzolódni egy odaégetett tortillán. Persze emberek ezrei zarándokoltak el, hogy megnézzék a bekeretezett lepény elszíneződéseiből előtűnő Megváltót. A sikeren felbuzdulva ma már szakmányban gyártják is az ilyet.

Tortilla-Jesus

A pareidolia szó a görög “para” és az “eidolon” szavakból származik, együtt ebben a kontextusban azt jelenti az összetett szó: „rendellenes kép, forma”. A pareidolia pedig mint pszichológiai jelenség az apophenia egy altípusa, utóbbi azt jelenti, hogy mintázatot fedezhetünk fel véletlenszerűen létrejövő adathalmazban is. A pszichológusok szerint valójában nincsenek ilyen mintázatok, ám az nem véletlen, hogy mit látunk bele a képekbe.

Rorschach

Erre épül a híres Rorschach-teszt, amely az irányított pareidolia formája, ugyanis olyan tintapacákat vettek be ebbe a projektív a tesztbe, amelyekből szándékosan nem lehet semmit egyértelműen kivenni, de mivel az ember belső gondolatait vagy érzéseit kivetíti a kártyákra, azok a tudatos irányítást kikapcsolva intenzíven előhívhatók. Vagyis a pareidolia jelenségét használják fel, hogy megkíséreljenek belelátni az emberek mentális állapotába.

smiley4

Az irányított pareidolia esete ilyen szempontból az is, amikor az emoticonok között ránézünk két körbe foglalt pöttyre és egy görbére és azt mondjuk: ez mosoly. Ilyen szempontból az emberi agynak ez egy figyelemreméltó képessége, amire tudatosan nem is figyelünk, mégis napi szinten érzékeljük és használjuk.

pareidolia

Az a jelenség tehát, hogy arcokat, és más formákat látunk véletlenszerű mintákban ott, ahol az valójában nem is létezik, az agy egyfajta különleges képessége, mely mindenkit érint.

pareidolia isten_szeme

Még a csillagászok is meg tudnak ihletődni: Isten Szemének neveztek el egy állítólag háromezer évente előforduló csillagközi formációt, melyet a NASA Hubble-teleszkópja kapott le néhány ezer fényév távolságból. A Hubble által küldött információk alapján alkotott kép a Helix Nebulát (Csiga-köd) ábrázolja, amely a Földhöz legközelebbi planetáris köd – alig 450 fényévre van tőlünk. Közepében egy Napunkhoz hasonló csillag haldoklik, amely időnként igen erős napszél formájában hatalmas mennyiségű anyagot vet ki a környező térbe.

pareidolia pareidolia pareidolia pareidolia

Carl Sagan szerint, aki történetesen csillagász, az ember hajlama, hogy egy koszos ablakba, a falakon lévő foltokba, vagy egy odaégetett pirítósba, felhőkbe, fahéjas süteményekbe, zöldségekbe és gyümölcsökbe, fákba és sziklákba és más hasonlókba arcokat lásson bele, evolúciós okokra vezethető vissza. Ez csak egy túlélési technika, az emberi lények kifejezetten arra vannak hangolva születésüktől fogva, hogy az arcfelismerés alapján különböztessék meg az embereket. Ebből adódik, hogy az emberek minimális adatokból is képesek összeállítani és felismerni emberi arcokat, akár nagy távolságból és csekély láthatóság mellett, de ez oda is vezethet, hogy véletlenszerű képeket értelmeznek, vagy fény és árnyékmintákból arcokat alakítanak ki.

pareidolia pareidolia

A legutóbbi kutatásokban a résztvevőknek mutattak egy sorozat képet, néhány nyilvánvaló arccal és pár véletlenül kiválasztott mintával. Az eredmények azt mutatták, hogy az emberek hajlamosak belelátni arcokat a mintákba, ha arra számítanak, hogy látni fognak valamit – ez olyan, mintha valaki mondaná nekik, vagy befolyásolná őket, hogy ott bizony van egy arc.

pareidolia pareidolia

2014-ben IgNobelt ért a Miért látunk Jézust a pirítósban című kutatás, amelyben kínai-kanadai kutatók azt próbálták megérteni, mi történik az emberek agyában akkor, amikor ékes példáit tapasztalják ennek a jelenségnek. Azt találták, hogy az emberekben olyan erős az arcfelismerés képessége, hogy még a leghalványabb utalásokat is azonnal arccá alakítják. A húsz emberen elvégzett funkcionális mágneses rezonancia-vizsgálat kimutatta, hogy a megfigyeltek 34 százalékban észleltek arcot az eléjük tett, egyébként nem arcot ábrázoló képeken.

pareidolia    pareidolia

A kutatók azt is felfedezték, hogy az agyban ugyanaz a terület felelős a valódi arcok felismeréséért, mint a pareidoliában. Vannak, akiknek talán fejlettebb ez a területe, Finnországban viszont  tanulmányok mutatták ki, hogy azok, akik spirituálisabb emberek, hajlamosabbak többnek látni a képeket, mint azok, akik nem. Az is lehet, hogy nem minden esetben pareidoliáról van szó, hanem az analógiás látás képességéről, amely azzal jár, hogy nem belelátunk, hanem felfedezünk valóban létező mintázatokat a környezetünkben. Nyilván nehéz elválasztani egymástól a kettőt, hiszen a hatásmechanizmus nagyon is hasonló, ám míg az előbbiben pszichológiai esetről van szó, amelyet agyi folyamatokra vezetnek vissza, addig az analógiás látás egy olyan képesség, amelyet évezredeken keresztül kultiváltak a vallási hagyományok és nem egy esetben fejlesztendőnek is tartották.

pareidolia

Utóbbi képesség tehát úgy működik, hogy eleve létező, szándékosan elrejtett, értelmes, üzenetet hozó szimbólumokat lásson meg valaki a világban, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a Mátrixban Neo képes volt látni a véletlenszerűnek látszó, gyorsan pergő számsorokból  kirajzolódó világot. Jobb utalást hordoz erre a zsidó misztika: a kabbala középkorból eredő tanításai szerint Isten kódokat rejtett el az általa elhagyott teremtett világban, hogy az ember visszataláljon hozzá.

 symbol

Jorge Luis Borges, az élete harmadát vakon töltő argentin író, költő, filozófus pedig Novalistól idéz: “Az a legnagyobb varázsló, aki oly mértékben el tudja kápráztatni magát, hogy valós jelenségnek tartja önnön képzelgését. Nem ez a mi esetünk?” Majd hozzáteszi: “De ez, mondom én. Mi magunk (a bennünk működő osztatlan istenség) álmodtuk meg a világot. Erősnek, titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg, térben szilárdnak, időben maradandónak; ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis.”

symbol

Figyelemreméltó útmutatás lehet, hogy a szimbólumok lehetővé teszik, hogy intuíció révén felismertté váljon egy összefüggés-láncolat, amelynek egy külső megnyilvánulása a világ számos jelensége, de a szimbólumrendszerek ismerete révén egyre egyszerűbbnek és egyre rendezettebbnek tűnhet a valóságunk. A mai, végletesen széttöredező világban talán mégis nagy hasznunkra lehet ez a képesség.

 

 

Hősi életút a mai korban – Utószó Hajdu Ráfis Gábor: Hit és gyógyulás című posztumusz kötetéhez

 

HRG_2014-198x300

2017. január 7-e, Vízkereszt másnapja. Most ér véget a Szent Efrém Férfikar ünnepi előadása a Szent István bazilikában. A magasztos, emelkedett, szakrális zene dallamai kapcsán is arra gondolok, hogy ha történetesen úgy alakult volna, hogy egy ilyen este valakit felhívhatok, tartson velem a koncertre, akkor Gábornak biztosan telefonálhattam volna. S nem csak nem lepődött volna meg, hanem ha családi programjai és feladatai engedik, ő Pilisszántóról, én Pesthidegkútról indulva hamar találkoztunk volna, hogy együtt menjünk el a fagyos idő, az alig fűtött templom és a kései kezdés ellenére a koncertre.

Barátainkról sok mindent tudhatunk, de maradhatnak fehér foltok, így nem vagyok tisztában Gábor zenei ízlésével. Mégis, az, hogy érdeklődésünk jórészt azonos irányú volt, s hogy Gábor is a régmúlt átmentett értékei felé mutatott elkötelezettséget és nyitottságot, elég lett volna, hogy elhívjam. De már nem hívhatom el. Ő számomra nemzedékünk, korosztályunk – akik lassan az ötvenedik év betöltésére készülünk – első halottja. Egy évben születtünk, éppen ezért rendített, rengetett meg két évvel ezelőtti váratlan halála.

Éveken keresztül dolgoztunk együtt, s ez a közös munka abban jelent meg, hogy fórumot biztosítottam az ebben a kötetben összegyűjtve megjelenő tanulmánysorozata számára és előadáslehetőséget is szerveztem neki, ahol például kutatásai alapján teljesen új dimenziókkal gazdagíthatta az aszklépioszi gyógyításról eddig kialakult képet. A hit és gyógyítás címet ehhez képest szűknek éreztem, úgy sejtem, s ebben már-már intuitív bizonyosságom van, hogy valójában a gyógyítás-gyógyulás és – e szavak etimológiai kapcsolataitól is elválaszthatatlan – javítás-javulás transzcendens vonatkozásai érdekelték.

Hozzám hasonlóan mentálhigiénikus szakemberré képezte ki magát, ami kellő alapot, ugyanakkor tág szemléleti megközelítést biztosított felesleges megkötések nélkül a segítő tevékenységhez. A görög orvosisten ennek jelképe és inspirálója lehetett: a benső átalakulás segítésének és az ettől elválaszthatatlan – szimbolikusan értett – isteni erőkből töltekezésnek a gyógyító módszere kapcsolódhatott hozzá.

Gyakran hosszú út vezet odáig, hogy valaki rátaláljon élete olyan mélységű értelmére, hogy az például a mások iránti segítés szándékában kristályosodjon ki. Gábor életének is jelentős szakaszai teltek tapasztalatszerzéssel. Ennek a folyamatnak minden egyes állomása értelmet nyerhetett a későbbiekben. Megtanulhatta például az emberi közösségek közötti erőtereket, beleláthatott a társadalmi hierarchiában valamely kitüntetett helyen – mindegy is, feljebb vagy lejjebb – állók kiszolgáltatottságába. Felismerései más létstratégiához vezethették, kivonult, szakított addigi pályájával, elkezdte felszabadítani magát, lehetőséget keresett függetlensége mind nagyobb fokú megvalósítására.

Túllépett az apai örökségen, s a harcművészetben megélt önuralom ideája segített levetni kora béklyóit is. Meghaladta a felvilágosodás elindította szemléleti dogmákat, így felismerte, hogy az ember nem társadalmi helyzetéből, környezetéből fakadó erők által ide-oda lökött lény, hanem autonóm szellemi folyamat, amely kibontakozásban, önfejlődésben van. Visszanyúlt ezért útmutatásért, önértelmezésért a korábbi korok eszményeihez és eközben tágította énhatárait, mások felé mindinkább szolgálatban megélve azt. Így váltak élete utolsó évtizedében élete pilléreivé a korábbi tanítás mellett a gyógyítás és írás is.

Ez a folyamat olyan szinten alakította át őt magát, amely a mai korban valóban ritkaság. Személyfeletti erők keltek benne életre, individualitáson túli transzcendens tartalmakhoz fért hozzá intuitív meglátások formájában, olyan áramlatokhoz, amelyek archetipikus mélységekből táplálkoztak, s átalakították sorsmintázatát és közel vitték örök előképek megéléséhez. Létével, sorsával bizonyító erejűen felmutatta, hogy sok szempontból szellemtől eltávolodott korunkban is érvényes a teljességre irányuló törekvés.

Nem csak első halottja nemzedékemnek, de első tanítója is, legalábbis abban az értelemben, ahogy ő írta egyik tanulmányában: „…a halál nem más, mint az élet édestestvére, A tükör, amelybe őszintén belepillantva bármikor mérlegre tehetjük életünk eddigi súlyát és értékeit. Barátaink, szeretteink halála sem más, mint az utolsó tanítás, amellyel a távozó még megajándékoz bennünket végső búcsúzásakor.”

Nekem a temetésén mondandó beszédre készülve adott lehetőséget, hogy először az ő sorsát érteni szándékozva világossá válhasson, mennyire „vegytisztán” jeleníthet meg egy ma élő ember archaikus, sőt időtlen tartalmakat. Hálámat azzal fejezhetem ki, ha e meglátásokat összegzem most e könyv utószavában is.

Mindenekelőtt a hős archetípusa bontakozott ki benne, annak jellegzetességeivel, amelyek csírájukban már ott láthatók utólag élete korai eseményeiben is, de amelyek a későbbiekben kaptak igazán jelentős tápot. A mitológiai analógiák feltárása azért is fontos, mert segít megérteni azt a folyamatot, ahogy a hős minőségeiből, jellemvonásaiból egyre több nyilvánult meg benne. A görög hősmítoszok a dolgok mélyére, avagy magasára kívánnak mutatni és szereplői nem egyszerűen egy-egy egyedi ember, hanem az emberi mivolt koncentrátumai, archetípusos megjelenítői. Ám ez a koncentrátum életre kelhet egy-egy emberben, mégpedig egy kortárs személyben is, hiszen ezek a minőségek, amelyek által valamennyien erősebbé válhatunk és fejleszthetjük magunkat, ősi mintákként a mai napig bennünk élnek, vagy inkább helyesebb azt írni: szunnyadnak.

Vagyis a hős archetípusa ma is élénken működik: a korábbi mitikus hősök helyett ma élő személyek jelenítik meg. Minél inkább hasonlít az életünk a mitikus hősök életére, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy sorsunkat ezek a személyfeletti, örök áramok határozzák meg. A személyiség maga ugyanis egyre kevésbé megfogható, definiálható, mind szubtilisabb jelenség lesz azzal párhuzamosan, ahogy archetípusos meghatározottságát tetten érhetjük.

Ennek teszünk most kísérletet Gábor sorsa vonatkozásában.

A mítoszok leggyakrabban a tudattalanból az adott kultúrában élők számára küldött üzenetek, amelyek modellt nyújtanak, hogy miként győzhetik le az általános emberi nehézségeket, problémákat. A hősök történetei megmutatják a belső fejlődés útjait, erkölcsi példákként szolgálnak. Mindezeken túl – s Gábor élete erre példa – a hős prototípusának részévé, manifesztációjává, potenciális hordozójává, rituális inkarnációjává lehet válni. Ezzel életre lehet kelteni az archetipikus energiát, ami összesűrűsödik, kikristályosodik, képpé válik a prototípusban. Ez a megadott minta szerinti létmódváltás és azonosulás olyan szakrális intenzitást érhet el, hogy az egyén alkalmassá váljon arra, hogy létezésében orientációt nyerve önmagában aktualizálja és totalizálja a hős archetípusát.

Gáboré heroikus élet volt, mégpedig a hérosz szó eredeti, „védelmező”, „védő” vagy „őr” jelentése szerint. Ha végigvesszük a hős életútjának jellegzetességeit, akkor számosat találunk, ami Gábornál is megjelent. Ilyen az, hogy részleges anya-, illetve apadeprivációban nőnek fel (kamaszkora kezdetén halt meg édesapja). Avatási próbatételeken mennek keresztül, kiválóságuk vagy erejük gyorsan nő – Gábor hamar magas szintre jutott egy harcművészeti ösvényen. A mítoszok arra utalnak, hogy a héroszt a megpróbáltatások sorozata erősíti meg, amely eredményeként képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe.

Önnön fokozása, kereteinek folyamatos túlfeszítése nélkül a hős-archetípus nem tud egy adott személyiségben uralomra jutni. Erre az önfelfokozásra azért van szükség, mert a hősnek saját személyes körein messze túlmutató feladatot kell elvégeznie. Az igazi hős önakaratáról lemond, s erejét egy magasabb akarat, egy eszmény szolgálatába állítja. A hérosz a képességeit tehát nem a saját érdekében, hanem az emberiség javára használja. Az „istenek” akaratát hivatott teljesíteni a földön, az emberek közt, rendet teremtve az életben és érvényesítve benne az igazságot, a mértéket, a törvényeket, szemben a diszharmóniával.

A hősnek olykor elrejtett kincset kell keresnie, ami a még nem kinyilatkoztatott isteni lényeg és az ezoterikus ismeret. A hérosz értékcentrikus ember – ez azt jelenti, hogy a megsejtett isteni értékrendet kívánja világba formálni. A hős mindezek révén az emberek szószólójává válik, közvetítővé: szent és profán, a múlt értékei és a jelen között. Jó példa erre Gábor esetében éppen ez a kötet.

Gábor hősként a harcot benső küzdelemmé nemesítette, amelynek csak külső manifesztációja volt a harcművészet. Arról, hogy a külső jelek sokszor mennyiben tükrözik a benső eredményeket, sokat elmond, hogy Gábor 3. danos kyokushin karate mester volt. A benső küzdelem mellett azonban, ha kellett, nemes ügyek, értékek mellett küzdelemben is kiállt a hatóságokkal szemben, a benső ereje birtokában szükség esetén beleállt a konfliktusba.

A hős magasabb tudatossági szinten olyan, aki saját sorsát ismeri és vállalja. A hősi minta az ideális megoldás útját mutathatja meg az én számára, számos próbán, válságon át. Gyakran kerül mégis veszélyhelyzetbe. Miközben istenszerű attribútumokat ölt magára, ennek ára az önmaga képességeinek meghaladása és az így beteljesedő sorsszerűen rövid élet. A hősök többsége váratlan halált hal. A halál azonban az érettség, beteljesültség jelévé válik.

Vannak olyan jellegzetességek, amelyekről csak Gábor nyilatkozhatna, mi legfeljebb sejtéseket fogalmazhatunk meg. Ilyen az, hogy a hősöknek „szabad bejárásuk van az isteni világba”. A mítoszoknak az is érdekes tanulsága, hogy a nehézségek, bajok oka sokszor a hős egyoldalúsága. Egy mai hős kapcsán a baj okát inkább a benne élő archetípus és a külső szerepe(k) közötti eltérésekben kereshetjük. Nem tudhatjuk, Gábor mennyiben őrlődött korunk Szküllája és Kharübdisze: a belső indíttatása és a külső világ elvárása között. Balesetei figyelmeztethették, mennyire nehéz feladat előbbinek megfelelni a mai korban.

„A heroikus tradíció a maga egészében pedig ki­zárja a békét, a nyugalmat és a boldogságot. Ez a küzdelem-halhatatlanság: az örök harc, az erőfeszí­tés megnyilatkozása. A nagy tettben akar istenülni.” – írja Hamvas Béla. Majd folytatja: „A hérosz tudja, hogy a heroikus élet feltétlenül tragikus. Az aranykor pedig idillikus. De a hérosz az istenülésnek fenséges megsemmisülés-alakját választja, és a hangtalan elmúlás-alakot elveti.”

Nyilvánvalóan ez volt Gábor vitalitásának, élet- és alkotóerejének forrása. Mindezzel természetesen nem Gábor alakját kívánom eszményíteni, felmagasztosítani, hiszen férj volt és apa és szomszéd – vagyis ember, mint mi. Ám mivel emberek vagyunk, előttünk is ott áll a lehetőség, hogy megnyissuk magunkat a kozmikus távlatok, transzcendens magasságok és a kreativitást tápláló források felé.

Azzal, hogy a benne élő aktív archetípushoz kapcsolódott, Gábor is kreatív energiát szabadított fel. Ám a hősi létmód egyben kijelölte a bejárandó út rövidségét is. Gábor gyors és intenzív életet élt. Egy élet értékét ugyanakkor nem a hossza adja, hanem a többiekért végzett szolgálat és a tudatosság mértéke. S hogy milyen nyomot hagyunk a világban. Ilyen nyom ez a könyv is – váljon minél több ember számára a megszabadulás és kiteljesedés útmutatójává!

Csörgő Zoltán

Hajdu Ráfis Gábor

Hajdu Ráfis Gábor: Hit és Gyógyulás című könyvének interaktív kerekasztal beszélgetéssel összekapcsolt bemutatóját 2017. március 4-én (szombat) 10 órakor tartjuk a Nyitott Műhelyben (1123 Budapest XII. kerület Ráth György utca 4.).

Az első hangulatjel: a smiley helyett a krokodil szíve

smiley3

A napokban röppent fel a hír, hogy a „legrégebbi hangulatjel” címet immár nem egy angol költő, Robert Herrick 1648-as keltezésű, „A szerencséhez” című versének kéziratában talált jelének ítélnék, hanem szlovák kutatók felfedezése alapján egy tizenhárom évvel korábbi smileynak. A hajdan a Magyar Királyság területén fekvő, ma Szlovákiához tartozó Trencsén archívumának kutatói – ha igaz – megtalálták a világ talán valóban legrégebbi hangulatjelét. A jelet a város akkori jegyzője, Jan Ladislaides rajzolta le, még 1635-ben, közvetlenül az aláírása után.

A kis körbe tett két pont és vonalka ma egyértelműen a smiley, azaz a mosolygós arc szimbóluma. Igaz, hogy a dokumentumban nem teljesen egyértelmű, hogy mosolyog a száj, a dokumentumból mégis az derül ki, hogy a jegyző elégedett volt az eléje tett számlákkal, ezért a kutatók az elégedettség szimbólumát látják benne.

smiley1

A kutatók azonban megfeledkeznek egy fontos tényről, azaz jelről. Ez pedig a szív. A szívet több ezer év óta használjuk ebben a formában, lényegében azonos tartalommal, mondanivalóval, üzenettel. A szív régóta az érzelmekhez, a szeretethez, szerelemhez kapcsolódó jelkép. A szerelem a „szívből jön” – de honnan származik a jel, amit egészen másképp ábrázolunk, mint ahogy az emberi szív a valóságban kinéz?

szív2

A szív ma is ismert formája egyiptomi eredetű, az ottani orvosok, vagy helyesebben kórboncnokok tevékenysége nyomán találták esztétikusabbnak, kifejezőbbnek a szimmetrikus, azaz harmonikusabb krokodilszívet, mint az aszimmetrikus emberi szívet. Azóta telhettek az évszázadok, stilizált ábrázolási formája világszerte közismert jele maradt az érzelmeknek, s közülük is annak, amelyet a legmélyebbnek, legtalányosabbnak is tarthatunk: a szerelemnek.

szív (2)

Bár a hangulatjelek a modern kor teremtményei, s elsősorban a digitális világhoz köthetők, megalkotásukban mégis évezredes hagyományokra támaszkodtak. Az első digitális emojikat 1999-ben kreálták japán mérnökök az NTT Docomo szolgáltató megbízásából.

emoji5

Mindössze tizenkét színt használtak hozzájuk, egy kis grafika csupán tizenkétszer tizenkét pixeles volt. Ugyanakkor ott vannak közöttük a mai kedvelt jelek előfutárai, a smiley, a győzelem jele, sőt még a koktélos pohár is megtalálható, igaz, nagyfokúan stilizálva.

emoji4

A New York-i MoMA (Museum of Modern Art) kurátorai ezeket az első hangulatjeleket egyfajta műalkotásnak tekintik, ezért egy kiállításon be is mutatnak 176-ot ezekből.

emoji3

Manapság olyan fontos szerepre tettek szert, hogy mintegy hatmilliárd ilyesfajta jelet küldözgetnek egymásnak az emberek nap mint nap az Unicode által támogatott több mint 2000 szabvány emojiból. A hangulatjelek egyfajta kódhalmazt jelentenek a digitális írásbeliségben, amit nagyon könnyű dekódolni. Időt lehet spórolni az alkalmazásukkal, hiszen egy gombnyomással egész szavakat, sőt mondatokat lehet velük helyettesíteni. Teret biztosítanak a kreativitásra is, no nem úgy, hogy többet teszünk egymás mellé, fokozva a kifejezni kívánt érzelmet, hanem látványosan és kifejezőn válogatva közülük megfelelő sorrendbe lehet állítani őket – így akár még történeteket is el lehet mondani velük. Folyamatosan gazdagodik a vizuális retorika jel- és kifejezőkészlete, csupán szívből is számos közül választhatunk, attól függően, hogy a szerelem vagy a benne dúló egyéb érzelmek közül mit szeretnénk kifejezni.

szívek (2)