Minden évben a tavasz egyik fénypontja Japánban a csecsemőbőgetés. Tokio egyik legbecsesebb buddhista templomába, a Szenszodzsi szentélybe azért viszik a szülők a gyerekeiket, hogy egy négyszáz esztendős múltra visszatekintő síróversenyen vegyenek részt. A Nakizumo Fesztiválon (泣き相撲) a szentélyben tanuló sumobirkózok kapják kézhez a gyerekeket és az a feladatuk, hogy párban versengve, egymással szembenállva minél előbb megríkassák a hozzájuk került csöppségeket. Az nyer, akinek a kezében hamarabb sírva fakad a gyermek, s ha egyszerre kezdenek el sírni a gyermekek, akkor a hangosabban síró a győztes.

Amennyiben a pici gyermek nem zavartatja magát, nem rémül meg a marcona képű, őket lengető, “Naki!”-t, azaz “Sírj!”-t kiáltozó sumósók minden próbálkozása ellenére sem annyira, hogy sírni kezdjen, a “gyoji”, a szertartást vezető pap kezdi el ijesztgetni a gyerekeket, rájuk kiált, integet arcuk előtt, ördögi maszkot ölt, hogy megvalósuljon az, ami a fesztivál japán nevében is benne van: “Naku ko wa sodatsu”, azaz “a leggyorsabban síró gyermek” győzzön. Amint elkezd hüppögni a gyermek, az ég felé tartják, hogy az áldás ereje minél kiterjedtebb, nagyobb hatóerejű legyen.

A szülők öröme és büszkesége is ekkor gyarapszik leginkább, hiszen a hagyomány szerint minél hangosabban sír a kicsi, annél egészségesebb és áldottabb lesz. Senkit nem zavar, hogy a gyermekek szinte halálra rémülnek, nem emelik fel a szavukat a gyermekek védelmében, akiket ráadásul épp a fesztivállal egy napra eső – mindig április végén vagy május elején rendezett – japán gyermeknapon tesznek ki ennek a tortúrának. Éppen ellenkezőleg: meg vannak győződve arról, hogy a különös szertartással nem a gyerekeket akarják kínozni, a rituálét a résztvevők hite szerint a babák érdekében kell elvégezni.

Miközben egyfelől a gyerekeket körbeálló buddhista szerzetesek a babák egészséges fejlődéséért imádkoznak, a babák egymást túlüvöltve bömbölnek, a lényeg a minél nagyobb hangzavar. A japánok ugyanis úgy tartják, hogy a hangos sírás távol tartja az ártó szellemeket is. Mindez tehát az ősi apotropaikus, azaz gonoszűző mágia sajátos japán megnyilvánulása, melynek célja az, hogy különböző eszközökkel, leggyakrabban és legelterjedtebben zajkeltéssel elűzzék az emberi környezetből a láthatatlan, sötét szándékú, megbetegíteni vagy a lelket elrabolni akaró démoni lényeket.

Ne rökönyödjünk meg ezen a japás szokáson, ilyen mágikus eredetű, szemléletű gyakorlatot mi is rendszeresen végzünk, csak már nem tudjuk, hogy mi rejlik mögötte. Pedig a petárdázás, a pezsgősdugó durrantás, a tülkölés, a kereplőzés, sőt még a koccintás hagyománya is erre vezethető vissza.