Lehel kürtjének nevezi a hagyomány azt a fehér elefántcsontból mélyfaragással készített remekművet, nemzeti, történelmi ereklyét, amelyet Jászberényben, a Jász Múzeumban őriznek és amelyről azt tartják, hogy nagy valószínűséggel nem azonos Lehel mondai kürtjével, Lehel vezér méltóságjelvényével. A kürt eredete, díszítményei, használata és a hagyományban betöltött szerepe régóta foglalkoztatja a kutatókat, de sok kérdésre mind a mai napig nem sikerült megnyugtató választ találni.
Két fő kérdés merül fel vele kapcsolatban. Az egyik arra vonatkozik, hogy valóban van-e köze a kürtnek Lehelhez? A hagyomány a Lehel-kürtöt a szélén található sérülés, a tíz centiméter átmérőjű szájának csorbasága miatt Lehel személyéhez kapcsolja. Eszerint a sérülés akkor keletkezett, amikor Lehel vezér fejbe ütötte vele a legenda szerint Ottó császárt. Ha még igaz is lenne a történet, kérdéses, miként juthatott volna vissza a magyarokhoz az elfogott és kivégzett Lehel hagyatékaként a kürt, ami ráadásul egy gyilkos eszköz? Kálti Márk Képes Krónikájának egy iniciáléja ráadásul Lehel vezért egy hosszú, egyenes, szűk menzúrájú, fémből vagy talán fából készült trombitafélével jeleníti meg.
Azt egyébként még el lehet képzelni, hogy Lehel éppen a hangjelző funkciója miatt esetleg egy bizánci kürtöt hordott magánál, ám az biztos, s a válasz az első kérdésre nézvést tehát egyszerű: nem ez a jászkürt lehetett az, amely Lehel birtokában volt.
A másik kérdés a jászkürt eredetére vonatkozik, vagyis hogy vajon a hivatásos kutatóknak lenne igazuk, akik az elefántcsont-kürtről azt tartják, hogy 900 táján készült, esetleg a X-XI. századból való, s nem más, mint a bizánci császári hippodromok, azaz kocsi- és lóversenypályák játékmesterei számára készített közönséges cirkuszi jelzőkürt? A hivatalos álláspont legalábbis ezt sulykolja, s ennek nyomán széltében elterjedt, hogy a kürt egy hamis ereklye, valójában csak egy díszes fúvós hangszer, amelynek megfúvása révén adtak jelt egykoron a hippodromokban a játékok megkezdésére, s a kürt díszítőelemei, az erőművészek, szemfényvesztő mutatványosok, cirkuszi művészek, labdajátékosok, vadászat, harc a viadalok, erőpróbák alkalmával betöltött jeladó funkciójára utalnak. Azonban máris bárki számára meghökkentő lehet, hogy egy idegen tárgyat a magyarság ezért őrizgetett volna évszázadokon keresztül és tartott volna olyan sokra ezredéven át? Hogyan teremtődhetett volna kultikus tisztelet egy idegen nép cirkuszi játékainak kelléke köré? Vagy mint egyesek tudni vélik, a kürtöt a kalandozások korában Lehel vezér azért zsákmányolta vagy kapta ajándékba a magyaroknak adót fizető bazileusztól, csak mert lenyűgözte a díszítése?
Két fő téren is találunk döntő érveket arra vonatkozóan, mi különbözteti meg Lehel kürtjét a bizánci elefántcsont kürtöktől. Az egyik, hogy ez a kürt eredetileg nem hangjelző kürt volt, hanem ivókürt, elkeskenyedő vége is a történelmi léptékben mérve közelmúltig bizonyíthatóan zárt volt.
Az érvek másik csoportjába a kürtön található ábrázolások stílusa és üzenete tartozik. A kürt felületét benépesítő állatalakok, kentaurok, griffek és emberek stílusa sokkal inkább a szkíta kultúrájú lovas népek sztyeppei művészeti hagyományait, keleti jelképrendszerét, ízlésvilágát, sőt világképét, mitológiáját tükrözi. Az ábrázolt személyek csodalényekkel találkoznak, nem cirkuszi vadakkal, amint azt cirkuszi jelenet esetében várhatnánk. Ezt a meglátást és a bizánci stílustól eltérő elemeket azzal igyekeznek sommás véleményt alkotva magyarázni, hogy ugyan a kürt összességében bizánci stílű, de perzsa hatásokat is őriz…
A bonyolult szerkezetű és jelentésű díszítmények és figurák lényegében öt sorban helyezkednek el. Az öblös szájhoz legközelebb, a perem alatt nyolc medaillonban sorban egymás mellett látható egy kentaur, átellenben egy turul, majd szimmetrikusan elhelyezve egy balra néző ülő férfi, egy pálmalevelet a csőrében tartó pávaszerű madár, egy balra lépő, visszatekintő oroszlán, szájából lángcsóva indul vagy növény nő ki, a Turul után egy jobbra lépő oroszlán, egy másik madár és egy jobbra néző ülő alak.
Egy elválasztó szalagfonat utáni sávban balról jobbra vonuló sorban elsőként egy három kereszttel is jelzett építményből, feltehetően templomból kivágtató felszerszámozott fehér ló (lovasa nem látszik), előtte egy lovas bal kezében Nap-koronggal, jobbjában a teremtő férfierőt jelképező karddal követ három fél térden álló gyalogost, akik közül kettő olyan dobverőt és dobot tart, amilyenhez egyedülálló módon hasonló a sámánhittel is kapcsolatba hozott abaújszántói aquamanile (templomi vízöntő) táltoslovának ötlyukú táltosdobja. A jobbszélső egy feldíszített agancsú vagy agancsán ráhurkolt széles leveleket vagy perecet hordozó szarvasra akar íjjal rálőni. A jelenet ismerős lehet Hunor és Magor történetéből, másfelől felidézheti a regölésből a „nagy rét ökröt” szarván „teli főtt pereccel”. A szarvas, a földi és a hátán ülő szent Turulmadár, az égi hatalom szimbóluma visszanéz a vadászra. Azt, hogy Lehel kürtjét szkíta kultúrkörben otthonos művész készítette, ez a részlet egyértelműen mutatja, hiszen ezt szokás hibásan állatküzdelmi jelenetnek nevezni, holott ez az égi és földi erők nászának jelképe. A szarvas nyilván a Csodaszarvas, ami attól is csodás lény, hogy ünő létére szarvat visel, s ez arra utal, hogy táltosállatról van szó. A szarvastól jobbra még egy emberi alak látható lendületesen egy oroszlán felé dőlve, lándzsájával mintha rátámadna az oroszlánra.
A harmadik sorban egy kifelé fordított nyitott jobb tenyér szalagkeretben, alatta ún. Salamon-csomó. Erre mondják azt, hogy a kéz a bizánci császár játékindító kéztartása. Valószínűbb, hogy áldást, áldásosztást jelenít meg, alatta a végtelen csomó a halhatatlanság szimbóluma lehet. A kéz körüli keret és a csomó is növényi ornamentikába ágazik, ami a természet meg-megújuló erejére is utalhat. A kéz mellett két-két egymással szembenéző kentaur között két kakas- vagy pávaszerű őrzőállat által közrefogva két szembeforduló férfialak látható, az egyiknél kard és napkorong vagy a már említett dob, a másik a kezét kérően széttárja. A kentaurok éppúgy koronások, mint a Nagyszentmiklósi kincs 7. kancsóján, ahol tollkoronájuk, küzdelmük és beszélni tudó emberfejük mutatja, hogy táltoslovak.
A negyedik sorban a varázscsomó mellett kétoldalt szárnyas oroszlángriffek védelmezik a kiterjesztett szárnyú, talán éppen áldást osztó Turulmadarat. Ez az, amit bizánci császári sasként azonosítanak egyesek. A griffek olyanok, mint a magyarországi avarok táltosállatai, az égi és a földi hatalom egységét szimbolizálják. A kürtön a legnagyobb erőt sugárzó jelenet ebben a sorban jelenik meg: a mennyei teljességet és az égből leáradó teremtő hatalmat, annak mindenekfelettiségét jelképezik az alakok.
Az ötödik sorban a korábbi alakokhoz hasonlóan szoknyaszerű öltözetet viselő zenészek és mulatozó figurák láthatók. Mintha egy örömünnepen vennének részt. Egyikük a bal karját felemeli, mellette egy másik szoknyás férfi térdepel, kezében dobbal, dobverővel, utóbbit mintha a mellette levő férfi is kezében tartaná. Utána egy szarvkürtöt fújó zenész, majd egy hosszú hajú vagy fejdíszt viselő, bokáig érő szoknyaruhában álló alak következik, mivel középen áll, ő lehet a szertartásmester, aki a többiek, feltehetően regősök cselekedeteit irányítja. Tőle jobbra két kardot tartó alak, akiket akrobatáknak szokás nézni, egyikükről pedig azt feltételezik, hogy ő emeli magasba az egyik fentebbi, kisebb alakot. Egy másik alakkal kapcsolatban pedig azt állapítják meg, hogy ő a homlokán egy botot egyensúlyoz, aminek a végén egy másik kisebb alak, gyermek tornázik. Egy valószínűbbnek tekinthető olvasat szerint a jobbról, legszélről egy villás lábú széken ülve hárfán játszó alak mellett álló felfelé néz, fölötte kisebb, tehát távolabbi emberek fára vagy létrára másznak, vagyis lehetnek éppenséggel táltosok is, akik az alulról második sor Turullal és griffekkel jelzett, jelképezett mennyei világába emelkednek révülésük közben.
Az ábrázolt jelenetek és alakok megfejtése, értelmezése nem könnyű feladat, de abban bizonyosak lehetünk, hogy nem cirkuszi kürtről van szó, biztosan nem cirkuszi erőművészek, szemfényvesztők, akrobaták, zenészek és mutatványosok csapata elevenedik meg rajta, hanem legfontosabb eredetmondáink fő szimbólumai, ráadásul olyan motívumok, amelyek nem fordulnak elő a világban egyetlen más elefántcsontból készült kürtön sem. Mindez bizonyossá teszi, hogy a Lehel kürtjének nevezett legendás kürt olyan kultikus tárgy, amely a magyarság vagy valamely előd, rokon nép körében, de számukra mindenképpen érthető mítoszok, mély és jelképes szellemi tartalmak motívumainak sűrített felhasználásával készült.
Ha azon a szálon haladunk tovább, hogy ebből az ivókürtből ittak, mégpedig ünnepi alkalmakkor, szent rítusok kapcsán, akkor eszünkbe juthat egy ilyen fontos, a magyar törzsszövetség keletkezéséhez kötődő szertartás. A Vérszerződésről van szó, amelynek során a hét törzsfő a vérét egy edénybe, feltehetően egy ivókürtbe csorgatta, borral elegyítette, majd ittak abból, kifejezvén együvé tartozásukat és a közös akaratot, amely akkor nyilván egy új, közös hon megalapítása, a Kárpát-medence elfoglalása volt. A Lehel-kürt egésze a IX. század második felére jellemző stílusjegyeket mutat, egy nagy hagyományú, jelentős műhelyben készülhetett, ahol a készítő mester igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Még az is lehet tehát, hogy kimondottan a Vérszerződés eseményére rendelték.
Kicsi annak a valószínűsége, hogy Lehel akárcsak méltóságjelvényként magával vitt volna a hadjáratokra egy olyan ereklyét, amely a magyar törzsek egységének létrehozásakor oly fontos szerepet kapott. Annál sokkal nagyobb értéket képviselt ez a tárgy a későbbiekben is, hogy kockáztatták volna idegen kézbe jutását. A Vérszerződés kürtje tehát magyar földön maradt nagy becsben tartva őrzői által.
Ehhez a kürthöz hasonló, olifantnak nevezett, állatszarvból készült, bő menzúrájú, kürtszerű jelzőhangszerekből Európa különböző gyűjteményeiben negyven darabnál is több van, ám ilyen színvonalú és ilyen képi tartalmú példány ez az egyetlen a világon. Nagyon jogosan feltételezhető, hogy a magyarok szent ereklyéje azonos lehet a Vérszerződéskor használt szent ivókürttel. Azzal, ami fontos szerepet töltött be a honalapító magyaroknál, tehát amely előbb a Vérszerződésben játszott szerepett, ebben elegyítették vérüket a hét törzs vezérei, majd ez volt az az ivókürt, amelybe Árpád vezér a megyeri révnél való átkelést, az ország szívébe érkezést követően a Duna vizéből mert és áldomás során az ég felé emelt, áldást kérvén a honalapítás nagy művére.
Az biztos, hogy ez a kürt soha nem került földbe, mindig megbecsült kegytárgyként őrizték valahol, ezért valóban elképzelhető, hogy államalapításkori emlék. Az egykori erdélyi Udvarhely megye népe úgy tudta, a patakfalvi Százhalomból került elő. Lehetséges, hogy igaza van Beöthy Györgynek, aki szerint a IX. századtól ezt a szent ereklyét a Káta nemzetség őrizte, mégpedig a somogyi Osztopán és Somogyvár térségében, s csak a XIV. században került át a Jászságba az ott új birtokos Pethő családdal. A XVII. század végén Eszterházy Pál nádor ezer aranyforintért kívánta megvásárolni, hogy el ne kallódjék.
A jászberényi kürt ábrázolása a XVII. században tűnt fel a régi jászberényi római katolikus templom falán, 1642-ben a református egyház pecsétjén, ekkor említik először a város tulajdonaként is. Utóbb már hét jász község pecsétjén is megjelent. A XVIII. század óta a „jászkürt” lett a jász függetlenség jelképe, mert az 1702-ben eladott Jászság csak 1745-ben tudta visszavásárolni szabadságát és kiváltságait, s ennek deklarálásához egy vitathatatlan súlyú és tiszteletű jelképre volt szükségük. A XVIII. század végéig a kürtnek jászkürt volt a neve, Jászberényben a jászok főkapitányának jelvényeként és ivókürtként használták ünnepélyes alkalmakkor. Nem tudható bizonyosan, mikor vált gyakorlattá az, hogy a királykoronázások alkalmával a jászkun főkapitányok viselték ezt a kürtöt és ittak áldomást is belőle egy beléhelyezett ezüstpohár segítségével, de az bizonyos, hogy így tettek 1847-ben, s 1857-ben is I. Ferenc József és Erzsébet királyné Magyarországra látogatásakor.
A jászberényi kürtöt először Molnár Ferenc jász-kun kapitány azonosította Lehel kürtjeként 1788-ban, s ő állította, hogy a kürt akkor csorbulhatott ki, amikor a vezér agyonütötte vele „Konrád császárt”. Décsy Antal már 1814-ben tiltakozott az ellen, hogy Lehel kürtje lenne a jászkürt, ugyanakkor még furcsább magyarázattal jött elő: moabita szertartásokat látott a kürt faragott képeiben, ezért szerinte a kürt egy moabita istenség áldozó edénye volt és Bizáncon át került Teodor császárné révén egy morvaországi keresztény templomba, onnan pedig a kunok dúlásakor Jászberénybe. Talán épp a nyakatekertsége miatt nem került be a köztudatba ez a cáfolat, annál inkább rögzült benne a „Lehel kürtje” elnevezés. Ettől kezdve még vöröses foltjait is Konrád vérének véli, öble csorbulását is Lehel csapásából eredezteti a hagyomány.
A kürtöt eredetileg drágakövekkel ékített arany pántok díszítették, amelyek csak a XVII. század végén tűntek el róla. Ma Lehel kürtje ezüstveretekkel képzett fülekbe fűzött zsinóron felfüggesztve csüng alá, mint egy valódi pásztorkürt. Talán azért, hogy még inkább magukénak érezhessék a pásztorkodással foglalkozó jászok. A veretek kedvéért több helyen lefaragták a relief-díszeket. A kürt alsó vége lyukas, mert 1867-ben gróf Ráday Gedeon jászkapitány odaütötte a nyeregkápájához és az alsó vége ekkor letörött. Ezt később pótolták, s ezzel a kiképzés hiteltelenné vált. Belülről ma is jól látszik a pótlás sokkal fehérebb anyaga. Eredetileg tehát nem zárt volt a kürt, ez is azt jelzi, hogy nem fúvós hangszer volt ez, hanem díszes ivókürt, rython, amelyből egykor ittak.
Ipolyi Arnold már ekkor is kétségtelennek tartotta, hogy Lehel kürtje voltaképpen nem kürt, hanem ivószaru, csakhogy amióta a vége nyitott lett, szöget vert az emberek fejében, hogy akkor ezt meg is lehet szólaltatni. Valóban meg lehet, mint csaknem minden öblös szerkezetű tárgyat, akár egy lopótököt is, kivált ha fúvókát helyezünk bele, amint ezt 1893-ban, az ötvenes években, majd 1995-ben és 1996-ban is tették, ám ez erőltetett kísérlet volt minden alkalommal.
Remélhetőleg abbamaradnak ezek a méltatlan és átgondolatlan kísérletezések, amelyek abból fakadnak, hogy nem sikerült nyugvópontra jutni a kürt eredetével és funkciójával kapcsolatban. Pedig szükség lenne rá, hogy ne mendemondák teremtsenek kultuszt eme szent tárgy köré, hanem a legkevesebb, hogy az a képi üzenet, amely őseink világlátásával teremthetne kapcsolatot.