Anonymus feljegyezte, hogy amikor a honfoglaló sereg elérte a Dunát, átkelt a Megyeri réven és megérkezett „Attila városáig”, Árpád itt, az ország és a hős ős hajdani birodalma közepén, az Attilának is nevet adó nagy folyónál, egyben a Tejút, az égi folyam földi tükörképénél „az övéi jelenlétében megtöltötte Duna-vízzel ivókürtjét, és minden magyar előtt a mindenható Isten kegyelmét kérte erre az ivótülökre, hogy adja nekik az Úr mindörökre a földet. E szavak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten – háromszor és innen eredt ez a szokás és meg is maradt mindmáig a magyaroknál”.
A víz, mint az élet alapfeltételét jelentő őselem, amely a tűz forrásával, a Nappal és a földdel együtt tartja fenn az életet, mágikus tulajdonságokkal bírt a régi magyarok hagyományában. Ez sokkal többet jelentett a víz puszta tisztító erejénél, mert egészséget, termékenységet, bőséget, életerőt, üdvösséget biztosító és bajelhárító varázserőt is tulajdonítottak neki.
Ez az erő azonban csak akkor érvényesült, ha megfelelő módon jutottak a vízhez, vagy használták fel azt. Hajnalban, miután köszöntötték, csöndben fürödtek meg a patakban, szótlanul merítették a kútból a vizet, vagy egyetlen szó nélkül vitték haza. Éppen ezért szótalan víznek, Karácsonykor aranyvíznek, életvíznek, máskor pedig kezdetlen víznek is nevezték, mert tilos volt bármi másra felhasználni a tisztító szertartás előtt, s aki ebben mosakodott, egész évben egészséges maradt.
A víz tehát a mágia eszköztárába tartozott. A kemencéből kivett és áldó erejű kenyér lemosására használt víz maga is szentté válik, ami távol tartja a boszorkányokat. Ősi egészségvarázsló szertartás a betegség elvitetésére a vízbedobás. Farsang táján a kiszehajtás, téltemetés alkalmával hajítottak a vízbe egy meggyújtott szalmabábút, ami a telet, a halált, a betegségeket jelképezte. Az újszülött első fürdetésekor a fürdővízbe különböző tárgyakat tettek, hogy jó irányba befolyásolják a gyermek sorsát és védjék a bűbájoskodás ellen. Új házba költözéskor szenesvízzel hintették meg a sarkokat a maradék sötét erők megtisztítására.
A víz a termékenység feltétele is, Húsvétkor, vízbevető hétfőn a lányok meglocsolása ősi termékenységvarázslás. Ugyanezért: a következő esztendei bőséges termés reményében és áldás kíséretében locsolták meg az aratás végeztével az aratóleányt – ha őt megöntözik, akkor majd a vetést is eső áztatja.
A víz feminin princípium, többek között ezért is volt a nők feladata a vízhordás. A víz és a nőiség analógiája az esővarázslásokban is megjelent, például szárazság alkalmával lányokkal szántatták körül a vetést, vagy egy asszonnyal ekét húzattak a patak vizében. A néphit szerint a termékenységet biztosító esőért a Hold felel, amely a víz gazdag szimbolikájában az életre és az életet hordozó nőiségre, de egyben a halálra is utal. Régen úgy gondolták, hogy ha valaki olyan vízből iszik, amelyben a Hold tükröződik, akkor hamarosan meghal.
A víz, folyóvíz vagy tó szintje összeköt és el is választ, határ, amin túl a túlvilág kezdődik. A pogány magyarok temetői a lakott helyhez képest mindig vízen túl, patak, folyó túlpartján terültek el. A víz tehát elválasztja az élők világát és a Holtak Birodalmát. A víz mellett, túlvilág és evilág határán élő daru szellemi őrként szent madara volt a magyaroknak. A másik nagy tiszteletben álló, „magyar gyereket gyógyító” madár, a gólya pedig mint lélekvivő madár jelent meg a néphitben, hiszen ő hozza a megszületendő gyermek lelkét a túlvilágról.
Ahogy a víztükör fordított képet nyújt a világról, aképpen a túlvilágon, az alvilágban minden fordított: ami itt jobb, ott bal, ami itt Nap, ott Hold, ami itt nyugat, ott kelet, az itteni éjszaka ott nappal. Az inkvizíciós perek jegyzőkönyveiben feljegyzett halászavatás szertartásánál ezért tekerték be az avatandót – mint akit a halál már megfogott – halászhálóval, húztak varsát, halfogó kast a fejére és küldték a vízbe – de hátrafelé kellett a vízbe lépni, majd ugyanígy kijönni a vízből, mert az a túlvilág határa.
A víz, vagy a túlvilági révészre utaló csónak megjelenése az álomban az embernek a saját vagy egy hozzátartozója halálát adhatta hírül. A pogány állatáldozatok során a magyarok az állat irhájában hagyott csontokat vízbe süllyesztették, azaz lelkét útra bocsátották a víz színén túli túlvilágra. A víznek embert is áldoztak régen, különösen nagy szárazság idején, sőt egyes tavak – mint a hagyomány szerint a tatai – áldozatot követeltek. A néphit szerint a vízbefúltak természetfeletti vízilényekké válnak, amelyek a halászokat ijesztgetik, vízbe rántják őket, elszaggatják a hálókat, halottnak tettetik magukat és ha beemelik a csónakba, elsüllyesztik azt.
A halálerőket megjelenítő sárkány otthona a mesékben az alvilág, de ott is olykor a víz alól bukkan elő. A varázsképességekkel rendelkező garabonciás diák szintén a víz mélyéről igézi elő a sárkányt, hogy azután szelíd hátasállatává tegye, azaz meglovagolja azt a félelmetes erőt, amelyet az ember végleg a halálban veszít – vagy éppen nyer el.