A glória, magyarul dicsfény egyetemes szimbólum, nem pusztán a kereszténység sajátja, már annak keletkezése előtt megjelent az egyiptomi művészetben, s amikor Buddhát emberi alakban ábrázolni kezdték, az ő feje, olykor teste körül is megjelent a fénykorong, vagyis a fényfelhő jelentésű nimbusz.

A perzsa uralkodókat is megjelenítették dicsfénnyel, amit presumer eredetű szóval melammúnak, vagyis „félelmet keltő ragyogásnak”, avagy hvarenának, azaz királyi fénysugaraknak neveztek. A dicsfényt rendszerint aranykorongként, aranykarikaként vagy sugaras koronaként ábrázolják. Utalhat egyaránt uralkodói méltóságra, bölcsességre, teremtőerőre. A glória eredetileg a Nap szimbóluma volt, s a Mithrasz-kultuszban például a szoláris erőt jelölte. A napistenek fénykoszorújából fejlődött ki a kereszténység glóriája.

Ilyen fej körüli aranyos vagy sárgás sugárkoszorú jelenik meg Jézus, majd a katolikus egyház által dicsőített szentek feje körül. Giotto óta gyakran térbeli kiterjedésű korongként ábrázolják, a reneszánsz művészetben a korong gyűrűvé vált, Dürernél alig látható sugárzás, a barokk festészetben pedig különös, természetes forrással meg nem magyarázható fényjelenség az ábrázolt szent feje körül.

A dicsfény lehet “egész alakos” is: Jézus egész testét körbeölelheti hosszúkás fényjelenség. Eredetileg a felhőt reprezentálta, melyben Krisztus a mennybe emelkedett. Szűz Máriát szintúgy körbeveheti különleges szerepét, lényét jelképezendő ilyen feltámadás-jelkép, amit – mivel mandulaalakú, olasz szóval – mandorlaának, illetve a fény aranyszíne miatt aureolának, azaz “aranyosnak” is nevezünk. A mandorla alakja miatt a teremtőerő forrását is megjelenítheti, leegyszerűsítve, rombuszként általánosan ismert női jelkép az őskortól a graffitikig.

A buddhista ikonográfiában szivárványtesttel jelenítik meg azt, aki a nagy megvalósítást elérve szabadon bocsátja a testet alkotó öt durva elemet és az elemek lényegiségébe olvad, miközben teste anyagisága szétoszlik a sokszínű fény játékában.

Az egyetemes jelábrázolás alapja az a transzcendens élmény lehet, hogy egy magasabb rendű lény fényt bocsáthat ki magából. Jelezheti az emberi aura (fénytojás) fénylő energiamezejét is. Beavatottságot vagy megvalósítottságot jelző szimbólumként a nyitott koronacsakrára, az energiavezetékekben aktivált és tudatosan irányított energiák legmagasabb szinten egyesített mivoltára is utalhat.

A szakrális művészetben a fénytüneményt, amit nevezhetünk sugárkoronának vagy fénykoszorúnak is, az isteni vagy Isten által kiválasztott személyek kiemelésére alkalmazzák. De azonosítható a győzelmi koszorúval, vagy aranykoronával is, s ezt fejezi ki a sámánok és észak-amerikai indiánok tollkoronája is.

S hogy miért aktuális szimbólum a glória? Mert új konnotációba helyezve, a korábbihoz képest kevesebb-többlet tartalommal, ironikus utalással ellátva megjelenik a politikai szimbólumok világában is. Ilyenkor többek között arra utal, hogy valaki megdicsőülni vágyik, avagy Istennek képzeli magát, de legalábbis ezt feltételezik róla, miközben ugye ”mégsem ő ütötte agyon a Holt-tengert”…