2017. április hónap bejegyzései

Fűben, fában orvosság…

fitotherapy2

…tartották a régi gyógyítók és bár a népi gyógyászatra jellemző volt az is, hogy a betegségek okait kívülről érkező rontásban találja meg és ez ellen ráolvasásokat alkalmazzon, mindig is jelen volt egy olyan vonulat, amely azt kereste, hogy milyen erők vezettek a testi-lelki-szellemi harmónia megbomlásához, ami végül is testi színtéren a szervezet működésének megzavart összhangját eredményezte. Tudták, hogy ezt a zavart a kellő egyensúly megteremtése érdekében gyógynövényekkel közvetlenül lehet kezelni.

A gyógyulás elsősorban az ember saját erőfeszítésének a következménye, de különböző, a finomabb testekre ható gyógyszerekkel, így kiváltképp gyógynövényekkel elősegíthető. Ezek támogatják az ember belső átalakulását, lelkének megtisztítását, szellemi erejének megerősítését, hogy újra helyreállítsa a megbomlott harmóniát.

A magyarországi gyógynövények évszázadokon keresztül híresek voltak gyógyító hatásaikról. Éppúgy balgaság lenne azonban ennek okát a talaj minőségében vagy a kedvező éghajlatban keresni, mint azt mondani, hogy maga az elért gyógyulás a növényben található hatóanyagnak köszönhető. Mert miként a gyógynövénynek sem a hatóanyaga gyógyít végső soron, hanem a mögötte, fölötte lévő erő, úgy a Kárpát-medencének is, fogalmazzunk úgy, szellemi klímája volt az, ami oly keresetté tette messze földön is az itt termett gyógyfüveket.

fitotherapy3

A gyógynövények ismeretében évezredek tudása összegződik. Régen úgy gondolták, hogy aki ismeri a füvek titkait, annak különleges hatalom van a kezében. A táltosokról például az a hír járta, hogy a növények tudását hét éves korukban sírra feküdve álmodják meg vagy a füvek emberi nyelven szólalnak meg nekik. Az, hogy a síri csendben meg lehet álmodni e titkos ismeretet, arról szól számunkra, hogy a gyógynövények tudásukat és erejüket hétköznapi világon túli szférákból hozzák. Ha csak úgy közelítjük ezt meg, hogy a növények kötik meg a fényt, máris érthetőbb, hogy ők közvetítik hozzánk annak nemcsak energiáját, hanem szellemi tartalmát is. Végső soron pedig a test természetes gyógyulási képességét támogatják azzal, hogy a szervezetünk működésében megnyilvánuló bölcsességet és életerőt összekapcsolják a szellemi világ erejével.

Az is fontos, hogy mikor szedjük és hogyan készítjük el a gyógynövényekből a gyógyszereinket. A hagyomány megőrizte azt a bölcsességet, hogy a növényekhez különleges lélekkel kell közeledni. Aki éber és szemfüles, annak bizonyos jeles napok éjjelén megszólalnak a füvek és mindegyik kinyilvánítja a maga hasznát. Régen Szent György napját illetve éjszakáját (április 23.) tartották a legalkalmasabb időnek a gyűjtésre, de a két hónappal később, Szent Ivánkor (június 24.), a nyári napforduló idején szedett fű is jó hatású.

fitotherapy

Gyógynövények szedésénél a Hold mozgását is tartsuk szem előtt. A virágot, a termést és általában a növény föld feletti részeit napsütésben, teljesen kinyílt állapotában, Teliholdkor vagy közvetlenül előtte, telő Holdnál, míg a gyökeret Újholdnál érdemes gyűjteni. Tiszta helyről, tiszta szándékkal, derűs hangulatban szedegessünk. A gyűjtést lehetőleg napsütéses időben, a növény száraz állapotában (eső és harmat felszáradása után) végezzük. Esőben ne szedjünk, mert kihígul a nektár, de esős idő után egy nappal már lehet. A hagyomány szerint a Hold nektárja a Naptól válik elixírré.

A gyógynövénygyűjtés szakértelmet és gondos, lelkiismeretes munkát kíván. Ismerni kell a gyógynövényeket, tisztában kell lenni azzal, hogy mely részét mikor és hogyan kell begyűjteni, hogyan kell szárítani, kezelni. A gyógynövényeknek nem minden része tartalmaz azonos minőségű és mennyiségű hatóanyagokat. Egyeseknek a virágát, a levelét, a gyökerét vagy a termését, másoknak pedig esetleg két-háromféle részét is érdemes gyűjteni.

fitoterapia-01

Szigorúan követendő szabályok: nem szabad a virágokhoz leveleknek vagy a levelekhez virágoknak keveredni; a szárastól gyűjthető részek ne legyenek gyökerestől kiszedettek, a gyökereken sem hagyhatók meg a föld feletti részek, szárak, levelek maradványai. A virágokat általában kinyílottan kell gyűjteni, de itt is akadnak kivételek. Kocsányostól gyűjthető a bodza virágzata, de az akác virágait a fürtökről le kell fosztani. Minél rövidebb kocsányrésszel gyűjtendő az orvosi székfű (kamilla) virágzata. A galagonya virágait kivételesen a cserje lombleveleivel együtt kell gyűjteni.

A terméseket általában éretten, kocsányrészek nélkül kell leszedni. Termést és magot a déli hőségtől eltekintve, a teljes érés idején, egész nap lehet gyűjteni. A virágos, leveles hajtásokat (füveket) általában akkor kell gyűjteni, amikor virágaik üdén nyílnak. De a fészkesvirágzatú füveket (például: aranyvessző, aggófű, fehér üröm) a virágok teljes kinyílása előtt be kell gyűjteni, mert ezek a száradás alatt még továbbfejlődnek. Gyűjtésnél a szárakat ott kell letörni vagy levágni, ahol még vékonyak és levelesek. A félcserjéknek (például kakukkfű) csakis az az évi, lágy szárú hajtásait kell gyűjteni az alsóbb, elfásodott, levéltelen szárrészek nélkül.

fitoterapia

A leveleket virágzás előtt vagy alatt, délelőtt érdemes gyűjteni, ha a harmat már felszáradt, s akkor, amikor már fejlettek, épek és egészségesek. A hosszú nyelű levélfajtákat (például: acsalapu, martilapu, szamóca, tüdőfű) rövid, legfeljebb két-három centiméteres nyélrésszel kell lecsipegetni. A gyökerek és a gyökértörzsek általában ősztől tavaszig (októbertől áprilisig) gyűjthetők, csak ekkor adnak használható drogot, hiszen az életerő az évnek ebben a felében lefelé, a gyökerekbe áramlik. Természetesen ezt befolyásolja, hogy mikor válik fagyottá, vagy hóval belepetté a föld.

Gyógynövénygyűjtésnél ügyeljünk arra, hogy csak egészséges, tiszta, féregmentes növényeket gyűjtsünk. Használjunk vesszőkosarat, papírdobozt, zacskót vagy hálót, de nem szabad műanyagot használni, mert a növény befülled és a szárítás közben megfeketedik. Ne gyűjtsünk műtrágyázott szántóföldön, legelőn, szennyezett vizek partján, nagyforgalmú autópályák vagy utak, ipartelepek, illetve vasúti töltések környékén. Tiszta papírra kiterítve, szellős, naptól védett helyen száríthatjuk meg a növényeinket, majd a teljes kiszáradás után, légmentesen, fénytől és nedvességtől védve tárolhatjuk, például befőttesüvegben.

fitoterapia2

A bogyókat, gyökereket, kérget forráspont alatt főzzük 10-15 percig, a levelet, virágot forrázzuk. Akár a már elkészült főzet is alkalmas a forrázásra, így kombinálhatjuk a főzendő és a forrázandó növényi részeket egy készítményen belül. A régi gyógyítók szerint a hét vagy kilencféle fűből készített szer a hatásos, tudták, hogy a több hasonló hatású gyógynövény keveréke meghatványozza a hatást. Általában egy liter vízhez összességében egy evőkanálnyi keverékkel számolhatunk.

Az egyes gyógynövényeket és hatásukat megismerhetjük a számos különböző gyógynövényismertető könyvből, azok a legjobbak, amelyek a hagyományos és a mai modern orvoslás szerint megállapított kórképekhez illesztve is képesek hatékony terápiás információt szolgáltatni.

Őskor és Őskönyv – az Istenhez vezető további út térképei

Aki kicsit és érdeklődik a szimbólumok gazdag világa iránt és intuíciójától vezetve vagy a Gondviselés kegyelméből rátalál Olga Tokarczuk valamely könyvére, abban a kezdeti revelációtól a rajongásig terjedő skálán keletkezhetnek a felfedezés nyomán az elragadtatottságtól áthatott érzések különböző stációi.

Olga Tokarczukot kevesen ismerik, pedig elismert író. Ez persze nem von le semmit a nagyságából. Olyan nyelven ír – és itt most nem anyanyelvére célzunk – és olyan mélységeket és magasságokat képes megragadni a leghétköznapibb szinten is titkok sokaságát őrző és teremtő emberi létezésből, hogy olvasása már maga is beavatás. Nem túlzás e kifejezés, ma már adekvát módon használhatjuk nem csak – ha könyvekről van szó – a szent könyvek és kinyilatkoztatások kapcsán, hanem minden olyan esetben, amikor egy olyan szellemi többlet, összefüggéslátás és létértelmezésbeli nyitás történik, ami elemel és felemel, újraértelmez és feltölt.

Az egyik fontos eleme Tokarczuk művei hatásmechanizmusának a globális létélmény. Egy olyan benső hangon szól hozzánk, amely bármelyikünké lehetne és ezzel egy benső hangot ébreszt fel. Kategorikus imperatívusza az, hogy „vedd észre a csodát!”. Globális olyan szempontból is, hogy műveinek mondanivalója univerzálisan átélhető és értelmezhető, segítenek abban, hogy tisztábban lássuk a maga teljességében a világot, látható és láthatatlan rétegeivel egyaránt.

Tokarczuk

Tokarczukról ráadásul elhinném, hogy bármely kor műveltségében járatos. Nyilván köszönhető ez mitológiai érdeklődésének, karöltve a jungiánus pszichológiában szerzett jártasságával. Ám ennél még többről van szó: ehhez egyfelől évszázadok szellemtudományában szerzett rengeteg, akár enciklopédikus szintű ismeretet tükröző apró történetek, utalások is kellenek (a középkori alkímiától a kabbaláig, amelyek amúgy is szinkretikus megtermékenyítő hatást gyakoroltak egymásra), s egy másfajta tükrözés is – ami sosem lehet trükközés -, mégpedig az önreflexió.

Ebben nyilván szerepe van a terapeuta múltjából nem törvényszerűen következő nagyfokú önismeretnek, amit méltán feltételezhetünk Tokarczukról. Olyan aprólékosan követ finom rezdüléseket, általában és megszokottan gyors, sokaknak leginkább észrevétlen lelki mozzanatokat, amely képességre csakis szigorú introspekciós célú munkálatokkal lehet eljutni. Ez a folyamat pedig nem áll meg a köznapi értelemben vett lelkiségnél, érzelmeknél, ennek köszönhető, hogy a valóságba kevert misztériumban transzcendens távlatok nyílnak meg, ráadásul úgy, hogy a természetfeletti egészen természetessé válik.

Néha ez lenyűgöző könnyedséggel, játékossággal és mégis, örömteli katarziscsikkantásokat okozó meghökkentéssel zajlik. Erre igen jellemző példa a Nappali ház, éjjeli házból: „…És kezdtük sorolni azokat az állatokat, amelyeket valamilyen okból nem teremtett meg az isten. Annyi madarat kihagyott, annyi földben élő állatot. Marta végül kijelentette: neki legjobban az a nagy, mozdulatlan állat hiányzik, amely éjszaka az útkereszteződésnél ül. Nem mondta meg, hogy hívják.”

Nappali házOlga Tokarczuk világot teremt a műveivel. Nem teljesen úgy, ahogy egyébként minden jobb író teszi. Alázattal bánik a szavakkal, mert szinte érződik, ahogy szavanként és nagyon tudatosan teremtve ír. Valahogy úgy, ahogy az Őskönyv egyik szereplőjének, Gauche, a néma fiúnak a gondolatait érzékelteti: „…úgy érezte, hogy a szavakban rejlik az emberek minden ereje. Ezért nagyon komolyan vette a szavakat, őszintén tisztelte őket, mintha azonosak volnának a dolgokkal. Vagy még komolyabban: mintha többet jelentenének, mint a jelölt dolgok. Hiszen magát a dolgot korlátozza valahol, hogy természete szerint anyagi és konkrét, a szó pedig a dolog mágikus tükörképe, és másik világban lakik… Milyen az a másik világ? Ezt még elképzelni sem tudta. Úgy gondolta, a szó a dolgok lelke, ezen keresztül teremtenek kapcsolatot az emberekkel. Ha megismerjük a szót – megismerjük a dolgot. Ha kimondjuk a szót – hatalmunkba kerítjük a dolgot. Ha kapcsolatot teremtünk a szavak között – akkor új rendszerré állnak össze a dolgok, új világ teremtődik. Amikor a szavak érzelmekkel telítődnek, hangulattal színeződnek, jelentéssel, hangzással, dallammal gazdagodnak – akkor keletkezik minden létező…”

Tokarczuk a műfaji szabályokhoz is tartja magát, azaz soha nem magyarázza meg a varázslatos elemek jelenlétét. Talán mindezek miatt szokás Tokarczuk művészetét egy Kelet-Közép-Európában (és általában Európában) ritkább irodalmi vonulathoz, a mágikus realizmushoz hasonlítani. Az összevetés jogos, amennyiben tényleg érződik Borges és más latin-amerikai szerzők hatása. Ám nem utánozza az irodalmi fejleményeiket, hanem a legjobb értelemben hasznosítja és továbbgondolja. Ilyen például az Őskor és más időkben Popielski földbirtokos világjátéka, ami alapvetően keresztény (misztikus) szemléletű, mégis egy zsidó rabbin keresztül jut el a regény avagy elbeszélésfolyam egyik visszatérő, fő szereplőjéhez.

A másik sajátos élmény, ami érheti az olvasót az az, amikor a Tokarczukra jellemző saját hangja erőteljesen megnyilvánul, ilyenkor mintha dimenziót váltanánk a varázslatos világgal való találkozáshoz: rendkívül kreatív világlátással, részletgazdagon érzékeltet olyan – mesebelinek, de mindenképp képzeletbelinek tűnő – folyamatokat, jelenségeket, amelyek kapcsán azt gondolhatjuk: igen, miért is ne lehetne így? Már csak azért is, mert fellelhetők a néprajzi vagy mágikus-misztikus analógiák. Szintén az Őskor…-ban írja le érzékletesen a hullámsírból (konkrétan: vizihullából) a viziszellem keletkezésének történetét. „A víziszellem egy Pluszcz nevű paraszt lelke. Pluszcz valamelyik augusztusban fulladt a tóba – túlságosan felhígította a vérét a vodka, amit ivott. (…) A részeg test börtönébe zárt, kábult lélek, feloldozatlanul és az Istenhez vezető további út térképe nélkül, kutyaként ottmaradt a káka közt hűlő testi mellett. Az ilyen lélek vak és tehetetlen. Makacsul vissza-visszaszáll a testbe, hisz nem ismer más létmódot. Csakhogy hiányzik neki a vidék, ahonnan származik, ahol mindig is volt, és ahonnan kitaszították az anyagi világba. Emlékszik rá és sokszor eszébe jut, jajveszékel és vágyakozik, de nem tudja, hogyan térjen vissza. Hullámokban tör rá a kétségbeesés. Ilyenkor elhagyja a már oszlásnak indult testet, és saját szakállára keresi az utat. Kóborol a keresztutakon, országutakon, stoppolni próbál. Különféle alakokat ölt.”

Őskor

Vagy ugyanitt olvasunk arról, hogy Őskor, ami természetesen a világ közepe, ám ezen túl, kicsit kevésbé természetesen: az egyetlen település a világon, mert az azt övező falon túl minden más voltaképpen csak az emberek képzeletében létezik, bármi, ami úgy tűnik, hogy ott átélik akár éveken át, az csak olyan természetű, mint az álom.

Őskor egyszerre nagyon ősi és pogány és közelmútbeli, szinte kortárs és még keresztény is. Egy falu, ahol lelke van embernek, állatnak, a falu határait a négy égtáj felől őrző angyaloknak és még tárgyaknak, például épületnek vagy kávédarálónak is, s ehhez az animista látásmódhoz illően és jelentőséggel kap szinte minden önálló fejezetet, de legalábbis nézőpontot vagy egy lényeglátó leírást. Mindig az egészben látás igényével, például így „…Az emberek azt hiszik, intenzívebben élnek, mint az állatok, a növények vagy pláne a tárgyak. Az állatok ösztönösen érzik, hogy intenzívebben élnek a növényeknél és a tárgyaknál. A növények azt álmodják, hogy intenzívebben élnek, mint a tárgyak. A tárgyak meg csak léteznek, és ez a létezés minden másnál inkább – élet…”

Sokszor az is elegendő ahhoz, hogy Tokarczuk megrendítsen és felrázzon, hogy képes megtalálni a megfelelő szavakat egy rendkívül szubtilis finomságú élmény leírásához. Ilyenkor rácsodálkozhatunk, hogy „ezt le lehetett írni?” a képességnek a szó szerinti értelmében és nem arra vonatkoztatva, hogy szabad-e. Máskor pedig filozófiai és metafizikai mélységeket jár be olvasóival (főleg Az Őskönyv nyomában-ra jellemző), de ezt is meghökkentően teszi, úgy árnyalja az adott témát és úgy késztet önálló gondolatokra, hogy egy határozott, összefüggéseivel, megalapozottságával egészen örökérvényűnek tűnő igazságot néhány bekezdéssel később egy másik szereplő épp ellentétes (vagy kiegészítő) látásmódjával akár megcáfol (vagy szembeállít). Így egyik világmagyarázat, nézőpont, vagy szereplő sem nő központivá, válik mindenekfelettivé.

Őskönyv

Ha belekezdünk Tokarczuk műveinek olvasásába, magyar nyelven (ami ha magával ránt a varázs, néhány nap vagy hét alatt ki is teljesedhet, azaz ennyi idő alatt bőven el lehet olvasni magyarul eddig megjelent négy kötetét, a még nem említettet is: Sok dobon játszani), biztos az élmény: többek leszünk általuk. Kiegészülünk, kibővül tudatunk, s nem csak a sorjázó metaforák, szimbólumok révén, hanem valahogy úgy, ahogy az Őskönyv kapcsán fejtegeti a szerző (ha komolyan gondoljuk, hogy az olvasás egyúttal egy könyv újraalkotása, újraírása is): „…Túllép önmagán az ember, ha könyvet ír, mert merész kísérletet tesz arra, hogy meghatározza és megnevezze önmagát. Ezért mindenki csak annyit ér, mint a könyv, amit megírt. (…) Vagyis ha Isten írta az Őskönyvet, akkor túllépett önmagán és művén, a teremtésen. Könyvbe foglalta minden bölcsességét, kezdettelenségét és végtelenségét, a világ törvényeit – s ezzel önmagát írta le. Visszaverődött benne, mint a tükörben, és meglátta, ki is ő. Az Őskönyv tehát Isten tudatának kibővítése, és istenibb, mint Isten maga…”

 

József Attila Eszmélet című verséről

Több mint negyedszázad telt el azóta, hogy papírra vetettem az alább következő sorokat azzal a céllal, hogy megkíséreljem József Attila emblematikus versének újszerű értelmezését. Egy olyan létszemlélet alkalmazására törekedtem, ami akkoriban kezdett az éledezésen túl a kozmikus rend megtapasztalásának igényével immár kikristályosodni bennem. Még egész ifjú voltam, ennél fogva eltökélt, hogy a rendszerváltás utáni útkeresés közepette a bármely kor embere számára érvényes célokat és értelmet keressem. Ebben a kibontakozó, érlelődő folyamatban éppen megmámorosodtam Hamvas Béla Scientia Sacra című művétől.

Nem túlzás azt állítanom, hogy a fiatalságra általában amúgy is jellemző lelkesedés olyan nyomokat hagyott eme íráson, amelyek megmosolyogtató naivitásról is tanúskodnak. Ám talán mégsem lesz érdektelen a fiók mélyéről előásva teljesen változatlanul közreadni az elemzést. Ha másért nem, hát azért, hogy némely esetleg valódi intuitív meglátásról árulkodó gondolata nyomán a mai, jócskán forrongó és az eltévedés esélyét bőven hordozó világi események közepette felcsillanjon egy értékesebb életre törekvés lehetősége.

József Attila

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Jozsef-Attila-Bp-1935

József Attila Eszmélet című verséről mondták már számtalanszor, hogy filozófiai költemény, holott közelebb áll az igazsághoz, ha azt írom: metafizikai. Miért teszek itt rögtön különbséget? Mert a kettő között éppen annyi a távolság, mint ég és föld között.

„A metafizika… az abszolút univerzális szellem megnyilatkozása”, míg „a történeti idő filozófiái metafizikájukat vesztett residuuumok, amelyek nem éber tudást hoznak, hanem kába álomképeket gondolnak el”. „A metafizika szerve… a misztikus intuíció, ez az énfölötti képesség, …amely nyitva csak az univerzális valóság felé áll” (Hamvas). A költő akkor igazán költő, ha közvetít. Ha közvetít és összeköt: összeköti az eget a földdel, magasan a filozófia fölött érti és érzi a világ jelenségeit, hiszen „a költő… megszerkeszti magában… a harmóniát” (A város peremén).

Megtévesztő a dolog első látásra, hiszen valóban vélhetnénk úgy: az Eszmélet filozofikus költemény, amennyiben a lét nagy kérdéseire keresi a választ, azon kérdésekre, amelyeket Gauguin egyik festménye címében így fogalmazott meg: „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?”. De József Attila ennél többet is tesz. Nemcsak keres, hanem talál, s ami főbb: kinyilatkoztat. Azaz megmutatja: mit kell tennünk, hogy feleszméljünk. Nem csak azt mondja meg: ki vagyok, hanem azt is: ki lehetnék (hogy az egzisztencialista Heideggerre utaljak, aki ugye Marx és Freud mellett leginkább hatott József Attilára). Nos, ettől lesz metafizikai a költemény.

József Attilának a lét értelmére adott válasza, önmegvalósítási programja tág vonalakban megfelel egy indiai bölcs, bizonyos Gótama Sziddhárta herceg felébredése, Buddhává válása után hirdetett Négy Nemes Igazságának, ami körülbelül így hangzik: Az élet szenvedés. A szenvedés oka a létszomj. Ha a létszomjot megszüntetjük, megszűnik a szenvedés. A megszüntetés útja pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Nem tudni, József Attila az innenső vagy a túlsó partról üzen-e költeményével. Végső soron mindegy. Felszólítás, miként Sákjamunié: ha ezt és ezt teszed, akkor önmagadra lelsz.

Rendkívüli feszültség, zaklatottság, néhol csapongó következetlenség nyilvánul meg a versben. Ezt a váratlan váltások jelzik, a szentenciaszerű mondatokban megjelenő gondolatszálak hirtelen megszakadása. Jelen állapotot leíró mozzanatok közé helyenként emlékező szakaszok törnek be, amelyek ugyanakkor a gondolatmenetből való látszólagos kizökkenés, kibillenés ellenére éppen megerősítik a korábban leírt felismerés érvényességét.

A költemény tizenkét szakaszt foglal magában. A tizenkettő a hagyományban az időben létező, megnyilvánuló kozmosz száma. A tizenkettes szám az örök körforgást is szimbolizálja. A napot a babilóniaiak eredetileg tizenkét órára osztották, egy óra százhúsz percet foglalt magában. Az év tizenkét hónapból áll, elteltével egyfajta megújulás, újjászületés, újrakezdés zajlik. A rímképlet is a kezdethez való visszatérést mutatja: a b a b b a b a.

A költemény első szakaszának kezdete: „Földtől eloldja az eget a hajnal…” sem más, mint a KEZDET – az ószövetségi Teremtés Könyve. Maga a Biblia is így indul: „Kezdetkor teremtette isten az eget és a földet, …elválasztotta a világosságot a sötétségtől”. Ez a mindennap megismétlődő teremtő mozzanat. Tudatunk minden reggel újrakeletkezik és megteremti maga körül a naponta elpusztuló és újraszülető világot. A teremtés állandó aktualitás. Az utolsó két sor: „Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek” – ez a kisgyermek gondolkodásában megjelenő animizmust eleveníti meg, amikor a természeti jelenségek eredetére keres választ: minden egyes levél külön létező.

A végtelen játékosság folytatódik a következő szakaszban is. Az álom az egyetlen területe életünknek, ahol tökéletes a rend. Az emberben lüktet valami „homályos” sejtés: a dolgok mögött igazabb valóság rejlik. „Az álomban belépünk a mélyebb, általánosabb, igazibb, örökebb emberbe, aki még a kezdeti éjszaka derengésében áll, ahol ő volt még a teljesség, és a teljesség őbenne volt, benne a különbség nélküli, minden én-szerűségtől mentes természetben.” (Jung) Ébredés után az a sejtés marad csak meg bennünk, amikor magunk körül a „vas világ” rendjét tapasztaljuk. Hésziodosz korunkat, a hagyomány apokaliptikus korát vaskornak nevezte. Ez az indiai tradícióban a Káli yuga, az elsötétedés korszaka, amikor a külső és belső világot egyaránt a sötétség hatja át. „Nappal hold kel bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent” – zárul a szakasz. A nappal a hold hidegségének világa. Ami gyenge fényt látunk, az érzéki csalódás: visszaverődés. A Nap bennünk él: ez az elérhető teljesség, amelyre – mint Platón szerint az ideákra – visszaemlékezünk, ami felé az anamnézis ösztönöz, hajt minket.

A taoizmus háromféle embert különböztet meg. Ebből kettő érdekel minket, mivel a közbülső átmeneti állapot. A „kis ember” alávetett a világ változásainak, a „szellemi emberre” ezek nincsenek hatással. Más szóval: az ember vagy emelkedő, vagy süllyedő. Vagy-vagy, mint Kierkegaardnál. Vagy a szellemi lét elérhető teljessége, vagy az anyagi lét pillanatnyi mámora. Erről szól a harmadik szakasz. És miért a kockánál kell bizonyosabbat keresni? A kocka ugyanaz, mint a négyzet, csak három dimenzióban. A négyzet, a négyesség a hármas szám, vagy a kör teljességének megtörése, a szellem anyagba és időbe kötése.

A negyedik szakasz a Káli yuga és a szamszára leírása. A kettő összefügg, minél előrehaladottabb, érvényesebb az egyik, annál inkább köt a másik. A Káli yugában a dolgok kuszaságban, zavarban léteznek, a lények pedig a szellemtől egyre inkább elzárva, eredetüket feledve a létforgatagba süllyednek a szabadulás mind kevesebb reménye nélkül. A szamszárában a halál az úr, minden, ami a jelenben megjelenik, múlandó, a pusztulás kiszabatott rá.

Teljesen elvonatkoztatva az ötödik szakaszban megjelenő emlékkép történetiségének érzelmezési szintjétől, hiszen minket a metafizikai tartalom érdekel, itt a kulcsszó a „holtan”. „Holtan lestem az őrt…” Az a fajta figyelem ez, ahol a figyelő, mint személy, mint individuum eltűnik, megszűnik. Ahol nincs én, ott lehet csak teljes a figyelem. A káosz az az ősállapot, amely még nem szeparálódott. Üres: még bármi történhet. Tabula rasa. Az önmegvalósítás útján ezt az állapotot meg kell élni., vissza kell találni oda, ahonnan a dolgok fakadnak, énünket el kell veszíteni, hogy örökre elnyerjük – de immáron az igazit. A kínai alkímiának is az a végcélja, hogy az embert visszavezesse az ürességbe.

Az egész költeményben mind a válaszból, mind a programból legtöbbet a hatodik szakasz tartalmaz: „Im itt a szenvedés belül” – Az élet szenvedés. „Ám ott kívül a magyarázat” – A dolgok elvesztése, úgy hisszük, önmagunk elvesztését jelenti. Pedig a léleknek káprázata a világ. Maya, ahogy az indiai tradíció tanítja. Aki ezen túllát, azt képes megérinteni a metafizika: „ami a természeten túl van”. Közönséges állapotban azonban a világ mindmegannyi jelensége, dolga fogódzó az ember számára. Igen, fogódzó, amely ugyanakkor a múlandósághoz láncolja. A szabadulást a nemragaszkodás jelenti, a vágyak, a „szív lázadásának” leküzdése. Addig „sebed a világ”, addig nem lehetsz egészséges, egész-séges: nem birtokolhatod a teljességet. Mit kell tehát konkrétan tenni? „…úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” Buddha ezt úgy mondta: „Építő, látlak tégedet. Házat többé nem építesz. Minden gerendád összetört, a háznak tornya szétesett…” (Dhammapáda 153-154.) A ház maga a szamszára. És a ház építője vagy a háziúr? Nos, ez az illúzió, a káprázat.

A hetedik szakaszban a karmát és a dharmát fogalmazza meg. „…törvényt szőtt a múlt szövőszéke” – jelenünket múltbeli tetteink határozzák meg. Vagyis: ki mint vet, úgy arat. Minden tettünk által vagy előrelépünk, vagy hátra az úton, amely teljesebb önmagunk felé visz. A dharma a világ törvényes rendje. Az egyetemes törvény, nagyjából megfelel a kínaiak Taojának. „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd” (Óda). „…a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” – az egyetemes törvény az analógiában mutatkozik, nyilatkozik meg. „Az analógia az dolgok között lévő érzékfölötti azonosság”, „a tények, események és jelenségek között hiánytalan kapcsolat és meg nem szüntethető összefüggés van, annyira, hogy egyik a másikkal felcserélhető” (Hamvas). „Az, ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van és ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van” – áll a Smaragdtáblán. „Etad vai tat” – Ez nem más, mint az. Vagy: „Hen panta einai” – Minden egy – mondta Hérakleitosz.

Az előbbi titokzatosan egybecsendül a nyolcadik szakasz elejével is: „Fülelt a csend – egyet ütött”. A továbbiakban: amíg az ember a földi létbe süllyed, addig csak képzelheti a szabadságot. A szokványos valóság börtön. A „fölnéztem az égre”, „a törvény szövedéke fölfeslik”, „ifjúságod fölkeresheted”, „amint fölállok” – szerepel egymást követően a hetedik és nyolcadik szakaszban. Mindben a fölfelé hatoló mozzanat jelentkezik. Ha az önmegvalósítás útját egy vertikális síkon képzeljük el, akkor ez az egyre magasabb létállapotokba való jutást jelenti.

„…A szabadság nagy csendjét hallgatom, s valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben” (Alkalmi vers). Az egység állapotának leírásával kezdődik a kilencedik szakasz. Ez az az állapot, amikor meglátom minden létezőben magamat, hiszen én sírok és én nevetek, nincs objektív és szubjektív, minden én vagyok. „A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica). A világ, mint tőlem különálló létező érzékcsalódás: „csak a képzetet lehet feledni”. A szeretetre viszont rá lehet hagyatkozni. A szeretet vezérel. „Nem tudok mást, mint szeretni…” „A szeretet az, ami a káprázatban sokká lett lelket egyesíti”, „Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet” (Hamvas). Az alkimisták célja, mint tudjuk, az aranycsinálás volt, a Bölcsek Kövének megtalálása. Utóbbi a tudás, mely az aranycsináláshoz kell. Ami fontos azonban: elsősorban a belső aranyat kereszték, az arany pedig eképpen a materia prima, az örök, első és egyetlen szubsztancia, az anyagtól, időtől független emberi szellem. Nem kétséges: azt csak harccal, határozott erőfeszítéssel lehet megszerezni. Ezért kell „fegyvert veretni belőled, arany öntudat!”.

A tizedik szakasz rideg, kemény sorai mögött a függetlenségnek, a szabadságnak hihetetlen mélységű vágya szólal meg. Ki lehet „meglett ember”? Jézus ezt mondta: „Aki apját és anyját nem gyűlöli, nem lehet tanítványom”. Itt: „akinek szívében nincs se anyja, se apja”. Minden kötöttségtől szabadulni kell. A kondíciókat meg kell szüntetni, a korlátokat le kell dönteni, le kell bontani magunkban – különben a halál lesz erősebb. A halál, a végérvényes elmúlás tudata azonban eszméltető, mozgató erő. Kihívás. Feladatot ad. „Életben tart a halálfélelem” (Modern szonett). „A halál tudata feltétele az autentikus létezésnek” (Heidegger). „Mert a mindenség ráadás csak, az élet mint áradás csap a halál partszegélyein” (Flórának). Aki ennek tudatában él, aki valóban „tudja, hogy az életet halálhoz ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor”, aki tehát mindenről lemond, minden vágyat megszüntet magában, az élni vágyást, a létszomjat is – az nyeri el az örök életet.

A tizenegyedik szakaszban végtelenül ironikus kép elevenedik meg. A disznó képében megjelenő látszatboldogságot, a „disznóboldogságot”, mint a Számadásban, csak elutasítani lehet: ez az állati lét öntudatlan vegetációja.

A tizenkettedik, utolsó szakaszban a vasút képében újból a szamszára jelenik meg. Csuang-ce így ír a bölcs emberről: „nézi a dolgok jövés-menését”. „Erre sok vonat jön-megy és elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben”. Ez a teljes szabadság. Kívül lenni a lét forgatagán, vagy akár a szamszára középpontjában, a kerék, a forgás centrumában lenni, ahol semmi sem mozdul – és onnan figyelni, kívülről, meghatározottságok nélkül a dolgok keletkezését és elmúlását: „Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én álok minden fülke-fényben, és könyöklök és hallgatok”.

Végére maradt a kezdet: a cím. Az eszmélet ugyanazt jelenti, amit úgy írnak le Indiában: szamádhi, vagy Japánban: szatori, amit a görögök úgy neveztek: epopteia. Azaz: felébredés, megszabadulás, éberré válás – megvilágosodás.

Ki tudja, mit látott József Attila a „rebbenő igazság nagy fényében”? Miért lett öngyilkos? Talán ugyanazon okból, amiért a Salinger több írásában is felbukkanó, egyes utalások szerint a szatorit is megélő hőse, Seymour Glass kioltotta az életét az Ilyenkor harap a banánhal című elbeszélés legvégén: az emberek közötti kapcsolatteremtés képtelensége miatt. „A semmiből vissza ne rántsatok. Gondoljátok meg. Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen” (Ki-be ugrál).

Nem tudni tehát, sikerült-e József Attilának megvalósítania önmagát, elérni a teljességet. Egy biztos: költészetében sikerült.

1991