2014. december hónap bejegyzései

Tudod, hol van a Mikulás valódi hazája?

2014-12-06Homo Symbolicus, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Tudtad, hogy…?, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Nem baj, ha nem, ezzel nem vagy egyedül. Egész országoknak nem sikerült ezt máig tisztázni, Finnország, Grönland, Svédország és Norvégia például a mai napig ádáz csatát vív eme kérdés kapcsán.

A Mikulás otthonáért folytatott versengés szóba kerül a minden évben Koppenhágában megrendezett Mikulások világkongresszusán is. Pedig december 6-án eredetileg Miklós püspökre emlékezünk, aki a 3. században élt a Lycia nevű római provinciában, Kisázsiában és a maga korában arról vált híressé, hogy a nélkülözőknek az éj leple alatt adományokat vitt. Életéről több legenda ismert, ezekből alakult ki Mikulás alakja is, amihez számos vándormotívum tapadt. A Mikulás-napi ajándékozás még százéves sincs. A ma ismert szokáskomplexum a városokból, tanítók közvetítésével terjedt el a nép körében. A városiasodás, az üzlet és az oktatás alaposan átformálja az ünnepet, ám ősi rétegét még a mikuláspapír sem tudja teljesen elfedni.

Az egykori keresztény legendát a pogány elképzelések is gazdagították, az évszakváltó, tavaszváró hagyományok miatt a nálunk cseh nevű Mikulásnak hosszú, fehér szakálla nőtt, amelyből havat szór a földre. Érdekes, hogy a hajdani püspök alakját minden ország igyekezett a saját képére formálni. Néhol egészen furcsa hagyományai alakultak ki, van, ahol ketten vannak, máshol krampuszok kísérik, van, ahol Karácsony mind a tizenkét napján ajándékot hoz, hazánkban pedig például ő a pálinkafőzők védőszentje. Idővel az elvilágiasodott és elüzletiesedett tömegkultúra létrehozta az éjjel közlekedő, jóságos, mosolygós, kipucolt cipőkbe és csizmákba ajándékot rakó Mikulást.

Annyi különbség azért megmaradt, hogy nálunk még Jézuska hozza a karácsonyfa alá az ajándékot, Amerikában és a globalizálódó világban már Karácsonykor is a díszes piros ruhás, kövérkés Santa Claus az ajándékosztó. Ő alá először állítólag egy amerikai egyetemi professzor, Clement Clark Moore adott szánkót és rénszarvasokat 1822-ben név nélkül megjelentetett versében. Azóta képes Szent Miklós egyetlen éjszaka alatt körbeutazni a Földet, hogy a kandallóra tett zoknikba, harisnyákba elhelyezze a csomagjait. Egy másik New York-i, Thomas Nast karikaturista és képregénygrafikus volt az, aki 1862-ben az északi sarkkörön túlra költöztette, s manó segítőket adott mellé. Azt, hogy Finnországban lakik, az anekdota szerint egy finn rádiós műsorvezető találta ki 1925-ben, mondván: az igazi Mikulás, azaz Joulupukki hol máshol élhetne, mint Lappföldön?

Messze fenn északon, Rovaniemiben a finnek létre is hozták 1950-ben a saját Mikulás-falujukat, ahol Santa Clausnak nemcsak irodája, postája, ajándékboltja, de klubja, sőt még vidámparkja is van. Néhány éve igyekeztek megcáfolni a létét, kiszámítván, hogy ha valóban ő vinne ajándékot minden gyereknek, olyan gyorsan kellene haladnia, hogy a sebesség okozta súrlódás miatt a másodperc törtrésze alatt szénné égne Rudolf, Fürge, Sármos, Talpas, Kerge, Csámpás, Torkos, Bátor és Szélvész nevű rénszarvasaival együtt. Talán ezért is újabban mindig olyan közlekedési eszközt vesz igénybe, ami az időjárási körülményeknek megfelel. Mikulásnak már van huskyk húzta szánja, de autója, repülőgépe, hómobilja és még egy helikoptere is. A finnek mellett pedig már Svédországnak és Norvégiának, sőt Grönlandnak is van Mikulás-postahivatala, s ezáltal pontos lakcíme és persze e-mail címe is, ahová a gyerekek a világ minden részéből írhatják neki az ajándékokat kérő leveleket.

Symbolon jóga – A jógaszőnyeg szimbóluma

2014-12-06Symbolon-jógaCsörgő Zoltán

Van-e szükség gyakorlásunkhoz jógaszőnyegre? Hát persze! Ez nem is kérdés! – hangzik szinte egyből a válasz, amit máris követ a jól megalapozott és logikus érvelés: hiszen stabilitást és biztonságérzetet ad csúszásmentes felületével, arról nem is szólva, hogy mennyivel higiénikusabb a saját matracon való gyakorlás. A legújabb szőnyegek tisztíthatók, moshatók, olykor akár mosógépben is. A legújabb fejlesztésű matracok nem tartalmaznak káros anyagokat, úgymint nehézfémeket, festékanyagokat, lágyítószert, formaldehidet, mivel környezetbarát technológiával készültek és antisztatikusak. Anyaguk általában a legkorszerűbb technológiával készült műanyag és egyéb természetes összetevők – mint juta (egy a hársfafélék családjába tartozó, s abból nyert háncsrost) vagy gumi, esetleg kókuszrost – ideális keverékei, amelyek engedik a matracot lélegezni a jógafoglalkozás ideje alatt… talán éppen velünk együtt. Van olyan jógaszőnyeg is, amely kétrétegű és tartozik hozzá egy erősítő rostháló a rétegek között.

A divatos matracok felülete egyedülálló méhsejt alakú háló, aminek struktúrája jó tapadást biztosít még forró és izzasztó körülmények között is és felszívja az izzadtságot. Mindezeken túl kapható többféle méretben, vastagságban és nem elhanyagolható információ az ultrakönnyű súly. Ami szintén sokat nyomhat a latba a kopásállóság, a természetes érzet és a jó tapadási felület mellett, az természetesen a szín! Hiszen a színekben az élet minőségei rejteznek, az élet szeretetét hirdetik. Azt is írják, hogy az új designnal készült ideális jógaszőnyegek „lehetővé teszik az ászanák természetes áramlását és így javítják teljesítményünket.”

Prémium, superior és még ki tudja milyen legekkel rendelkező szőnyegek vásárlására buzdítanak minket. Amint egyre divatosabbá válik a jóga, mint szinte már társadalmi szimbólum, úgy válik státusszimbólummá a hozzá tartozó jógamatrac. Hiszen aki jógázni jár, az ad magára, figyel a lelkére és tudatosságra törekszik. Mindennek a megtestesítője – sokszor legalábbis – a drága, exkluzív minőségű jógamatrac.

Ám nagyon is érdemes odafigyelni, hogy számunkra ne jelentsen státusszimbólumot jógamatracunk. Mi is a státusszimbólum? A definíció szerint olyan (vagyon)tárgy vagy tulajdon, amellyel birtokosa kiemelkedő anyagi- illetve a társadalomban vagy a szűkebb társaságban betöltött előkelőbb helyzetét igyekszik nyilvánvalóvá tenni, esetleg biztosítani. Persze a definíció alapján akár túlzásnak is lehet tekinteni, hogy összefüggést teremtünk a státusszimbólum és a jógamatrac között, ám amikor manapság a néhány ezer forinttól akár huszonöt-harmincezer forintnyi összegért is vehetünk, sokak szemében jelentheti ez az önkifejezés egyik formáját.

Bizonyos mértékig rendben van, hogy a jógateremben is jól szeretnénk érezni magunkat és valljuk be, hogy amennyiben hetente akár többször kilencven percet is eltöltünk matracunkon, miért ne gyönyörködhetnénk benne? Ám mindeközben jó tudatosítanunk: ahhoz, hogy jógázzunk, nem feltétlenül kell márkás jógatop vagy matrac. Kell viszont hatalmas adag elszántság, akaraterő és véget nem érő kitartás. No és alázat.

Az ember kényelemkereső- és szerető lény, képes az egész életét ennek megfelelően berendezni, csakhogy ezzel a gesztussal voltaképpen kiszolgáltatja magát és ragaszkodásokat, függőségeket épít és tart fent. Amikor jógázunk, az sok mindenről szól, ám éppen nem a kényelemről. A jóga célja az emberi létre és az univerzumra vonatkozó legvégső igazság személyes és közvetlen megismerése, megtapasztalása gyakorlás által. Ennek a magas szintű, bölcs filozófiai- és gyakorlati rendszernek a megközelítéséhez helyes a hétköznapi világunkból leker(ek)íteni a magunk számára egy helyet, egy varázsos világot, melyen kényelmesen elférünk, s ahol biztonságban érezhetjük magunkat, amelyet tapasztalataink gazdagságával idővel saját „repülő szőnyegünkké” varázsolhatunk. Ebben a folyamatban jó, ha a közvetlenül mellettünk gyakorló közelsége sem érint, nem billent ki, hiszen ő is a saját testével, lelkével és szellemével dolgozik.

A 15. században Szvátmáráma által írt Hatha-jóga pradípiká (A hatha jóga lámpása) című indiai tankönyvben ez szerepel a jóga gyakorlásának ideális helyszínéről: „A hathát gyakorló magányosan, egy kis kunyhóban lakjon, mely körül egy dhanusz (körülbelül 183 centiméter) távolságra nincs se szikla, se tűz, se víz.” Tehát a régi időkben nem jógaszőnyegen gyakoroltak, hanem a puszta földön, ám a tapasztalatok ugyanazok voltak, mint ma. Itt, a szőnyegnyi helyen egyszer szenvedéseinkkel találkozunk, máskor pedig csodákat élünk át, csakúgy, mint a régen élt jógik kunyhóik döngölt padlóján. Mivel mindez a saját benső tapasztalatunk, épp ezért nagyon intim, s csak ránk tartozó folyamat. Amikor valaki felvesz egy bizonyos pozíciót, akkor tapasztalatot szerez elméjéről az adott helyzetben. Az elme az, ami mozog és ezt követi a test. A testnek ezért stabil helyre van szüksége, ahogyan azt a 4. században élt Patandzsalí jógi írta Jóga-szútráiban: „A testhelyzetnek szilárdnak és kényelmesnek kell lennie.”

Amint régen a kunyhó, úgy ma az a jógaszőnyeg szerepe, hogy egyrészt elkülönült embernyi méretű teret biztosítson számunkra személyes benső folyamataink megéléséhez. Másrészt ezáltal tudatosíthatjuk, hogy ez is szorosan kapcsolódik a jógafilozófiában fontos nem-ártás (ahimszá) elvéhez: nem veszünk el nagyobb teret a világból, mint amennyin kényelmesen elférünk, vagyis nem birtoklunk mások kárára, s nem erősítjük magunkban a növekedés, a terjeszkedés – akár testünk, akár lakhelyünk… – önző elvét. Ismét Szvátmárámát idézve: „Túlzott táplálkozás, erőlködés, fecsegés, fölös szabályokhoz való ragaszkodás, emberek társasága és állhatatlanság: eme hat dolog teszi tönkre a jógát.”

Elég a matracnyi hely, melyen megélhetjük életünk minden pillanatát. A jóga által lelkünk jelenlegi rezdüléseit terítjük magunk elé szőnyegünkre egy nagyon bensőséges folyamatban, hogy kincseinket időről időre felcsipegessük, s élvezzük, hogy egy talpalatnyi helyen is csodákat élhetünk!

És talán egyszer idővel az embernek sikerül ráérezni és elfogadni az „én-hez” és a világhoz nem kötöttséget, a nem ragaszkodás elvét, az otthontalanságban rejlő nyitott otthonosságot. Szabadon élni az eszköztelenség boldogságában, hiszen végső soron ez az egyik cél. Igen, lehet cél, hogy jógaszőnyegre se legyen szükségünk, vagy inkább az, hogy „minden-a-mi-jógaszőnyegünk”!

Wanshart Erika

Archetípusok és gyógyítás

2014-12-05Homo Symbolicus, SzimbológiaCsörgő Zoltán

Nagyon különleges lehetőségek rejlenek abban, ha két, egymástól látszólag távol álló témát egybekapcsolunk, mert együtt olyan inspirációs forrásként szolgálhatnak, amely által izgalmas és előrevivő szellemi be- és rálátásokra nyílik lehetőség. Így van ez az archetípusok gondolata és a gyógyítás kapcsán is. Maga a gondolat persze nem új, mondhatni létező irányzat ez az orvoslásban, tanácsadásban, ám mindenképpen érdemes újra körüljárni a kérdést.

De kezdjük az elején, azaz ott, illetve akkor, amikor megfogalmazódott az archetípusok gondolata. A múlt században a svájci pszichológus, a komplex analitikus pszichológia atyja, Carl Gustav Jung és a román származású vallástörténész, Mircea Eliade egyaránt megfogalmazta a maga archetípus-elméletét. Ám míg Jung az archetípusokban a kollektív tudattalan kifejeződéseit, domináns energiáját látta, így nála az archetípus a lélek szerveként jelenik meg, addig Eliade szerint az archetípus eredete a természetfeletti világban keresendő, azaz nem a tudattalanban, hanem a tudaton túliban. Számára az archetípus egyfajta isteni minta. De mindkettőjük szerint az archetípus egyetemes struktúrával van kapcsolatban, olyannal, amely mindenkiben benne van. Az archetípus tehát mélyen bennünk gyökerező ősi kódrendszer, amely példaértékű lét- és magatartásmintákat reprezentál.

Az archetípus jellemzője, hogy örökérvényű, azaz időtlen, bármely korban élő ember számára azonos energiapotenciált jelent, ismétlődő, tehát újra és újra megnyilvánulni igyekszik az egyes ember tudatában, vagy egy közösség számára, például a mitikus előképeket felmutató ünnepi szertartásokban. Szimbolikus, ami azt jelenti, legalábbis Jung megközelítésében, hogy a kollektív és a személyes tudattalan határán az addig erőtartalmat jelentő archetípus „képet ölt”, képként jeleníti meg magát. Legalábbis legtöbbször, mert ezek az energiák, amelyek a tudat különböző színterein, szintjein lappanganak, formálódnak, élednek fel, megjelenhetnek többek között hangokként (mantra) és mozdulatokként (mudra, ászana) is. Azaz több csatorna is létezik arra, hogy fel lehessen venni velük a kapcsolatot.

Felvenni pedig érdemes, hiszen az archetípusok önmagukon túlmutatnak, a bennük rejlő energia egy mély rendeződést, igazulást indíthat el, mégpedig azáltal, hogy értéket közvetítenek, olyan értéket, amely túlmutat az egyszeri, itteni és mostani létezésen és a legmagasabb emberi képességek kibontakoztatását teszik lehetővé. Ezt is célozzák, ennek érdekében lépnek olykor spontán fel, jelennek meg álmokban, nyilvánulnak meg egyszer csak szembetűnő gyakorisággal a környezetünkben, mint jelenségek, szimbólumok. Megnyilvánulásuk pedig szó szerint megnyílást céloz, ennek érdekében erőteljes hatással lépnek fel, aktivizálódnak az álmok mellett betegségek, megváltoztató események, lelki válságok, stb. kapcsán. Nem csak passzív módon lehet befogadni ezeket az erőket, hanem tudatosan meg is nyithatjuk magunkat, azaz aktiválni is lehet őket rítusokkal, valamint szimbólumrendszerek üzeneteinek tudatosításával.

Összességében tehát olyan, a tudatunk mélyén rejlő erőforrások az archetípusok, magyarul őselvek vagy ősképek, amelyek specifikus pszichikai illetve szellemi vagy szakrális energiával rendelkeznek, üzenethordozók, életünkben változást elindítók, sőt sorsalakítók és mindenképpen tudatosodást segítők.

Az archetípusok egy mély tudati erő legelemibb formái. Megnyilvánulnak a mítoszokban, szimbólumokban, rítusokban, s ezek olyannyira elválaszthatatlanok, hogy eredendően a mítosz a rítus magyarázatának, a rítus a megismételt mítosznak tekinthető, miközben mindkettő mélyén az ősképek, őserők igyekeznek visszakapcsolni minket az eredetünkhöz, szellemi lehetőségeinkhez.

Visszakapcsolódás. Igen, az archetipikus erő úgy is felfogható, mint a teremtő tudat által a teremtésbe kódolt üzenetek, amelyek mentén vissza lehet találni az eredethez. Úgy is ki lehet fejezni, kicsit talán költőien, de így működnek, segítenek kifejezni a sokszor szavakkal csak nehezen kifejezhetőt a szimbólumok, hogy ezekkel az ősképekkel van kikövezve az égbe, az eredethez visszavezető út. Ezek az erők teszik lehetővé a visszaemelkedést, visszakötést (religio) igába fogásukkal (jóga-judzs).

Az archetípusok alaperők, alapminták, ezeket követve túl lehet lépni a személyes létezésen, általuk a transzcendencia immanensé tehető. Az archetípusok kapuk a különböző lét- és tudatszintek között. Kódok, amelyek a lét titkainak megfejtéséhez segítenek, megadják a tervet, amelynek segítségével az ember tájékozódhat útja során. Megnyilvánulnak az analógiákban is: az analógiás lánc elemeit összekötő szál, „érzékfeletti azonosság” maga az archetípus, az archetipikus erő, melynek különböző megjelenései az egymással analógiában álló szimbólumok. Az analógiák ismeretében a külső és belső mindenség térképét kell birtokolni, ha az a szándékunk, hogy minden veszélyes csapdán és meredélyen áthaladjunk.

Az asztrológia természetesen már rég ismeri és használja ezeket az összefüggéseket. Ugyanígy a gyógyítás is, hiszen a betegségek és a gyógyítás kapcsán is megjelennek – mégpedig számos színtéren.

A gyógynövényekben is archetipikus erők nyilvánulnak meg, mondhatjuk úgy is: hatnak. Egyes gyógynövényeknek azért tulajdonítanak mágikus vagy gyógyerőt, mert égi előképük van vagy mert egy isten vagy egy hős használta őket. A magyar hagyományban ilyen például a Csaba íre vagy a Szent László füve. Egy monda szerint Csaba hun királyfi a katonáit a Csaba íre nevű csodás fűvel gyógyította. A csabaíre, azaz a vérfű mindenféle vérzést elállító tulajdonságáról egyébként más népek mítoszai is szólnak, így a germán és szláv néphit is ismeri. A Szent László füve, a keresztes tárnics (lat. Genciana cruciata) a monda szerint onnan kapta nevét, hogy midőn az országot mirigyhalál (pestis) tizedelte, Szent László imádságával kikönyörögte, hogy az a fű, amelyet kilőtt nyila találomra átszögez, foganatos orvossággá váljék. Így is történt, a betegek meggyógyultak tőle.

Ezeknek a gyógynövényeknek a gyógyhatását tehát az is magyarázza, hogy előképüket a mítosz idejében, mint egy teremtő pillanatban találták meg, ahol a szentség áttört valamely jel nyomán a világba. A gyógynövény hatásossága is növelhető, ha bizonyos igéket és mozdulatokat ismételve kiemelik a profán térből, időből, felszentelik, továbbá ráolvasásokkal archetipikus erők közegébe helyezik, azok megnyilvánulásának eszközévé teszik.

De így van ez az idővel és a hellyel is: ezért lehet erővel telítetté tenni bizonyos időpontokat (ettől lesznek ezek „szent napok”, azaz „id-napok”: ünnepek), időszakokat (ilyen a gyógyítás szent idejének is számító, a teljes átalakulás, azaz a tökéletes gyógyulás lehetőségét hordozó negyven nap) és helyeket (mágikus kör, küszöb, mestergerenda alatti rész, hegytető, forrás). Ezért fontos a helyek – hegyek, folyók, források, tavak – felszentelése, mert a rendezett, megszentelt, erővel telített környezet a világ és egyúttal, tőle elválaszthatatlanul tudatunk gyógyítását eredményezi.

A középkorban alapelv volt, hogy a természetnek gyógyító erői vannak (vis medicatrix naturae). Az emberi természetben, azaz a testben is jelentékeny erők rejlenek önmaga meggyógyítására. A gyógyító feladata megkönnyíteni és elősegíteni ezt a folyamatot. Éppen ezért a beteg egész személyét kell kezelni, az egyént olyan egészként kell szemlélni, aki testi, lelki, szellemi, társadalmi és más tényezők bonyolult egysége. Ebben az egészben tud életre kelni, megnyilvánulni az a központi archetípus – Jung úgy nevezi ezt, hogy a Mélymag, vagy Mély-én (Self) -, amely az egész betegséget és gyógyulási folyamatot elindította, hogy a változás, átalakulás, előrelépés az egyéni sorsban beálljon.

Csörgő Zoltán

A Borbála-ág szimbolikája és mágiája

2014-12-04Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

cseresznyeág

Az advent népszerű szentjeihez fűződő profán hiedelmek jó részének semmi köze az illető szent életéhez, legendájához. Az éjszakák mostanában a leghosszabbak, tehát ez az időszak varázslatra a legalkalmasabb. Maga a katolikus egyház is ajánlja a szentek (András, Borbála, Luca, stb.) segítségül hívását, míg a néphit is éltetett hagyományos jósló, varázsoló gyakorlatot ekkortájt, amelyben egyesült a kereszténység előtti pogány mágikus szemlélet és a keresztény mágia. Valahogy úgy, hogy az említett napok szentjének nevével és hatalmával kapcsolatba hozták saját mágikus várakozásaikat, ám nem feltétlenül az egyház tanításai alapján.

Mágikus hatalmat tulajdonítottak eme megszentelt időszakban Borbála napjának is. December negyedik napjához évszázadokon át sok hiedelemszokás fűződött, ezek a magyar nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el. Az egyik ilyen népszokás, hogy a lányok termés-, de leginkább szerelmi jósló céllal, például egy legényre gondolva – a néhány nappal korábbi Katalin, András, vagy a későbbi Luca napjához hasonlóan – egy cseresznye-, vagy alma-, barack-, orgona-, esetleg mandulaágat vágtak – de az aranyvessző, a jázmin, a birsalma esetleg a fűzbarka ága is megfelelt. Volt, ahol a lányoknak mezítláb, egy ingben kellett a kertbe kimenniük termőrügyes gyümölcsfagallyért, majd behozniuk a meleg szobába.

A levágott ágak végét ferdére metszették és úgy fektették őket meleg vízzel teli fürdőkádba. Az ágakat azután hol hólével töltött üvegbe, hol olyan vázába állították, amibe langyos vizet töltöttek, s egy kevés cukrot és egy rézpénzt is tettek a vízbe. A vázát néhol a kemence tetejére tették, hogy még inkább megtévesszék a faágban behozott természetet, s elfeledje, hogy valójában tél van.

Ha az ág kizöldült, az azt jelezte, hogy a következő évben lánykérés lesz. Akinek pedig megkérik a kezét, az ugye örömben fog élni… Vagyis a kizöldült, sőt kivirágozott ág a várható boldogság jele, üzenete volt. Ha azonban nem nyíltak ki a rügyek, akkor a leányzónak várnia kellett még egy évet, hogy újra próbálkozhasson. Ha valaki jövendőbelije nevére volt kíváncsi, akkor kilenc féle gyümölcsfaágat kellett vágnia, mindegyiket férfinévvel ellátnia, s azután buzgón figyelnie, hogy karácsonyig milyen nevű ág hajt ki először, mert olyan neve lesz az urának.

Az ág vágásának szokását Szent Borbála legendájának talán az a mozzanata ihlette, hogy a leány, amikor tömlöcbe zárták, állítólag egy cseresznyefaágat rejtett el a ruhájában. Az ágat az ivóvizes kupájával locsolta és a kivégzés napjára a cseresznyefaág virágba szökött. Egy másik változat szerint a fogságba vetett és megkínzott szűznek mennyei vőlegényeként megjelent Jézus, vigasztalta, erősítette, fejére pedig a vele való misztikus egyesülés jelképeként a Paradicsom virágaiból menyegzői virágkoszorút helyezett, mire a lány testéről eltűntek a kínzások nyomai, összes sebei meggyógyultak. A Borbála-nap legfontosabb népi hagyománya, a Borbála-ág vágása tehát ezen legendás események valamelyikére utal.

A zöld ág a folyton megújuló élet archaikus jelképe. Az ág a “rész az egészben” elve alapján hordozza az életfával, világfával azonosított Boldogasszony védő erejét is. A zöld ág ősi szimbólumának vallásos tartalma is van: az ártatlanság, a szüzesség, a kegyelmi állapot jelképe.

Manapság inkább azért virágoztatunk Borbála-ágakat, hogy Karácsonyra virág legyen a házban, ha nincs másféle virág, mely színt, vidámságot visz a téli napok szürkeségébe. Mi is kipróbálhatjuk persze az “ágmágiát”, vághatunk rügyező ágat, akár úgy, mint Németországban, ahol az a szokás, hogy a gyümölcsfákról a család minden egyes tagja számára vesszőt vágnak. Azt mondják, szerencsés lesz annak a következő éve, akinek elsőként hajt ki az ága. Azt a gyermeket pedig, akinek Karácsonyra a legtöbb virág nyílik a vesszején, Mária pártfogoltjának tekintették.

Még este sem késő ágat vágni, de esetleg a Borbála-napot követő reggel is érvényes időpont lehet. Talán a “rézpénz” sem olyan fontos… De ne feledjük minden második nap kicserélni a vázában a vizet, s akkor a Borbála-ág pontosan Karácsonyra virágba borulhat. Ha pedig virágba borul, akkor kedvre derülhetünk, mert az bizony jót jelezhet nekünk eljövendő egész évünkre. Az is lehet, hogy amikor vágjuk az ágat, kívánunk valamit – s leshetjük, mit üzen a természet a kívánságunk teljesülésével kapcsolatban. De élhetünk az analógiás mágia módszerével is: amennyire kinyílik vagy kivirágzik az águnk, annyi életerővel rendelkezünk, sőt: annyira vagyunk készek arra, hogy szellemi törekvéseink eredményesek legyenek.

A „barbár”, aki szent szűz és nem szakállas férfi

2014-12-03Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

December 4-én ünnepeljük a Borbálákat. Nevük a Barbara magyarosításával keletkezett, azt jelenti: idegen, külföldi nő. A Barbara eredetileg a barbár szóból ered, s ez ugyan egyesek szerint kapcsolatban áll a szakáll jelentésű latin „barba” szóval is, azaz az idegen népeket legszembetűnőbb jellegzetességük folytán úgy különböztették meg a rómaiak, hogy azok barbárok, vagyis szakállasak, a szó feltehetőleg a dadogó, érthetetlenül beszélő kifejezésből ered, s a görögök mondták először a nem görögökre. (Mások szerint a „barba” kelta eredetű szó, ezen a nyelven a „barb” férfit jelentett…) Nehéz a szakállas barbárokról a nőkre, különösen a szentnek tartott, finom lelkű Szent Borbálára asszociálni, ám december 4-e kapcsán érdemes megemlékezni róla, hiszen Európa csaknem minden országában évszázadok óta ünneplik e napon Szent Borbálát.

Legkorábbi képein csak egy keresztet tart, később az ábrázolásokon rendszerint fiatal, szép, előkelő, ezért koronát viselő leányt láthatunk, mögötte háromablakos torony, de láthatjuk még a képeken tollal vagy karddal is – ezek mind a szent történetét idézik fel.

A középkori prédikációkban gyakran szerepeltek a Szent Borbála nevéhez fűződő legendák. A legenda szerint a kisázsiai Nikodémiában született a III. század végén egy gazdag kereskedő lányaként. Borbála nemcsak feltűnően szép, de nagyon okos is volt, s mivel – akkoriban igencsak szokatlan módon – írni és olvasni is tudott, levelezni kezdett korának tudós teológusával, Origenésszel. Amit Istenről és a keresztény hitről megtudott a püspöktől, mély hatással volt rá.

A nagylánnyá serdült Borbálát pogány apja, Dioscurus férjhez akarta adni egy gazdag legényhez, de ő ellenállt, mire apja egy hatalmas kővel agyon akarta csapni. Borbála félelmében az apjának dolgozó bányászokhoz menekült. Az apa itt is üldözte, azonban a lány megmenekült és azzal hálálta meg a bányászok segítségét, hogy megmaradt jótevőjűknek: mindig megsejtette és megmondta, hogy hol éri őket veszedelem. Egy vasárnap, amikor lement a tárnába, nagy recsegést hallott. Ezt intő jelnek vette és kérte édesapját, hogy a bányászok vasárnap ne dolgozzanak. Apja azonban kérlelhetetlen maradt. Borbála a bányászokat is figyelmeztette és kérlelte, hogy be ne menjenek le a mélybe. Ők hallgattak rá és jól tették, hiszen nemsokára a tárna csakugyan beszakadt, de emberéletben nem esett kár.

Borbála makacsul kitartott a gazdag kérő elutasítása mellett, ezért az apja toronyba záratta, hogy akkor más kérők se férkőzhessenek hozzá. A toronynak volt ugyan két ablaka, de Borbála apja távollétében rávette az építőket, hogy vágjanak a falba (más változat szerint a toronyhoz tartozó fürdőházba) egy harmadik ablakot is, apjának adott későbbi magyarázata szerint azért, mert a Szentháromság világosította meg a lelkét. Íme a háromablakú torony, mint egyik gyakori attribútuma.

Amikor az apja egyszer hosszabb időre elutazott, az ablakon át becsempészett magához egy papot, aki megkeresztelte. Amikor ezt apja megtudta, a pappal együtt megszökött. Egy csoda folytán megnyílt sziklahasadékban rejtőztek el, Dioscurus azonban rájuk talált, mert egy pásztor elárulta őket. A pásztor később úgy bűnhődött, hogy juhai sáskákká váltak.

Apját annyira elkeserítette lánya megkeresztelkedése, hogy megkorbácsolta, majd maga panaszolta be és átadta lányát Nikodémia római helytartójának, Maximinius Daiának. Borbálát a rómaiak bebörtönözték, majd nyilvánosan megvesszőzték volna, de a vesszők tollá változtak – íme egy másik szimbólum, ami gyakran tűnik fel kezében.

Ezután kegyetlenül megkínozták, arcát tüzes fáklyával verték, mégsem tagadta meg új hitét. Halála előtt azért imádkozott, hogy aki Krisztusnak és mártírjainak szenvedéseiről megemlékezik, az az Utolsó ítéletkor kegyelmet találjon. Egy égi hang megígérte ennek a kérésnek a teljesítését. Végül is az elvetemült apa fejezte le lányát saját kezűleg. Az ő büntetése sem maradt el, szörnytette színhelyén villám sújtotta halálra. Borbálát néha ezért úgy ábrázolják, hogy lábainál legyőzött apja látható.

Szent Borbála a tizennégy segítő szent egyike lett. Legendája és tisztelete Kr. u. 1000 körül terjedt el a Földközi tenger keleti térségéből kiindulva – miután ereklyéi Velencébe és Torcellóba kerültek – előbb Itáliában, majd Nyugat-Európában. Szent Dorottyával és Szent Katalinnal együtt a leggyakrabban ábrázolt szentek közé tartozik. Borbála a hozzá hasonló hajadon lányok, a mentése és menekülése miatt a bányászok, a villám miatt a tüzérek, a toronyban töltött fogsága miatt az erődítmények, a harangöntők, a kőfaragók és a haldoklók, valamint a jó halál védőszentje lett, ez utóbbira utal az ábrázolásokon a kezében tartott kehely az ostyával az oltáriszentség jeleként.

Advent – a megszentelt idő

2014-12-02Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

benső fény

A minap véget ért adventi tesztjátékunkból – amelynek immár a nyertesét is kisorsoltuk – sokat meg lehetett tudni az advent eredetéről, jelentéséről, jelentőségéről. (Akit ellenőrzésképpen a helyes megfejtések érdekelnek, íme, következzenek a jó válaszok betűjelei: c, a, c, a, b, a, b, c, a, b, c, c.)

A szimbólumok mindig személyes és/vagy közösségi üzenetet hordoznak. Eligazítást nyújtanak például egy ünnep, egy rítus kapcsán arról, hogy mi az időszerű teendő, amely révén életünket és sorsunkat beleágyazhatjuk a mindenség ritmusába, harmóniába hozhatjuk törekvéseinket a szellemi erők szándékaival. Érdemes az adventtel összefüggésben még ezekről is egy rövid összefoglalót nyújtani.

A szótár azt írja adventről, hogy „fontos ember vagy esemény eljövetele”. Ha vendéget várunk vagy ha fontos esemény közeleg, fölkészülünk a fogadására. Advent is a felkészülés, a várakozás időszaka, nem az ünneplésé, még akkor sem, ha hagyományosan hosszú (23-28 napos) ünnepnek tekintik. Advent azon a vasárnapon kezdődik, amelyik legközelebb áll november 30-ához, Szent András napjához. Ez a nap a Vízkereszt utáni első vasárnapig tartó karácsonyi ünnepkör és az egyházi év kezdete.

Advent még mai zakatoló világunkban is teret ad a békés elmélyülésre, az önmagunkra találásra. Ha – mint Pilinszky János írta – „a karácsony a szeretet”, akkor “ádvent a várakozás megszentelése”. Lényünknek vannak a természethez tartozó részei, de vannak olyan célkitűzéseink, amelyek párhuzamai, analógiái nehezebben találhatók meg a kinti természetben. Az emberi természetben is titokzatos mélységekként rejlenek, s az életnek ezek a láthatatlan, de megtapasztalható oldalai az évnek ebben az időszakában mindinkább megkövetelik a fölismerést és a megértést.

Advent az év legcsendesebb időszaka, amikor a természet folyamatai is a befeléfordulás szükségességét hirdetik. A fák gyökerei mélyen dolgoznak, az ágakon kifejlődött rügyek pihennek és még messze az idő, amikor készülődni kezdenek a kihajtásra. Kint korán besötétedik, hideg van, a növények elveszítették már őszi szemkápráztató színeiket, díszeiket, s a templomban az oltár is dísztelen ekkor. Ebben az egyre egyszínűbb, olykor – ha hó is esett – egyre fehérebb, letisztultabb világban, a tél tetszhalálában kell megtalálnuk a benső fényt, a tudatosság belül mind erősebb lángját.

medium_thought

Amikor a természet visszahúzódik a lélek mélységébe, akkor lehetőségünk van arra, hogy szeretettel növeljük ezt a lángot, világosságmagot, amit a téli napfordulón, mint egy egyszerre mélyponton és csúcsponton kell biztonságosan átvinnünk. Minden évben újraélhetjük, gyakorolhatjuk, mind tudatosabban megélhetjük ezt, hiszen majdan a halálon is így kell átlépnünk.

Ez a Nap ritmikus útjához kapcsolódó advent jelentősége is: elvezet minket, felnőtteket és gyermekeket a Karácsonyhoz, az újjászületéshez, megújuláshoz. Advent idején a hagyomány szerint az elásott pénz tisztul a föld alatt. Így tisztul a mi benső gazdagságunk is. Nekünk pedig erőfeszítést kell tennünk a bensőnkben rejlő erők feltárására, az élet iránti bizalmunk újjáalkotására, amely növekedésünket segíti a világosság, a fény felé.

The_Inner_Light_by_Windcharmer